Újabb hétvége

Mikor már azt hittem, hogy nem lehet überelni a múlt hétvégét, jött a mostani; kezdve a péntek estével.
Este hét körül lementem, hogy segítsek kicsit franyunak (mindig én terítek), de franyut nem találtam sehol. Bementem a nappaliba, ment a tv, de a félhomályban nem láttam jól ki ül ott. Először franyura gondoltam, aztán láttam, hogy rövid hajú, úgyhogy Hippolyte majd Axel jutott eszembe, végül egyik ötlet se nyert.
Kinyögtem egy félénk „Bon soir?”–t, mire leesett, hogy franyu barátja, Eric az. Kicsit beszélgettünk franciául, közben a „Jóbarátok” ment. Később hazajött franyu, aztán Annika is az aerobic órájáról és leültünk kajálni. A vacsora a kedvenc programom. Majdnem minden este meleg kaja van, de nem azok a nehéz, magyaros kaják. Ahogy észrevettem, nagyon szeretik a zöldséges-sajtos egyben sült ételeket, sokszor van az salátával, majd sajt és mandulakrém. Kétségkívül ezen a héten ettem a legjobbi ételeket, a csütörtök esti különösen tetszett. Csütörtök este hideg kaja szokott lenni, mert franyu későn ér haza Párizsból. Gyorsan felvágott egy csomó zöldséget, rakott ki reszelt répát, csinált majonézt és avokádót ettünk garnélarákkal, nagyon ízlett, pedig a rákot nem is szeretem.
Péntek este kicsit extrább vacsora volt, egyben sült hal, zöldségekkel és sajttal, aztán különleges sajtok és desszert. Hamar akartam lefeküdni, de túl sokáig beszélgettünk, így 11 körül kerültem ágyba.

Másnap reggel Madame Merlinhez mentem, megengedte, hogy bejárjak minden mozis órára. A szombatit egy volt tanítványa, mostani dokumentumfilm rendező tartotta, átvettük kik szükségesek egy filmhez és megtanultuk, hogy nem csak a rendezőn múlik a végeredmény. Nem volt túl sok kedvem Párizsba menni, de megígértem, így suli után felvonatoztunk. Les Halles-ba vittem Alejandrát, most először bementem a fnac-ba, ebbe a hatalmas lemez-,elektronikus-,dvd- és könyvesboltba. Eddig mindig elkerültem, mert tudtam, hogy minden pénzemet elkölteném. Hál istennek csak 20 E volt nálam, így be kellett érnem egy The Cure (Seventeen Seconds) és egy Radiohead (OK Computer) CD-vel, mindkettőt a „Az elmúlt 30 év, 30 meghatározó lemeze” részen találtam meg. Az egész részt felvásároltam volna. Björktől kezdve, Norah Joneson át, Coldplayig volt ott minden. Kifelé menet még felmarkoltam egy Beatles plakátot az „Abbey Road” sarokból. Később találkoztunk Annikával, aki már reggel felment. A legnagyobb tömegben vonatoztunk vissza, nagyon örültem mikor végre megérkeztünk St Rémybe. Franyu és Eric kijöttek értünk, hazaérve lemostam a nagyvárosi mocskot magamról, vacsi után pedig közölték, hogy a következő program a mozi, ha akarunk mehetünk a fél 11-es „District 9” –ra. Akartunk, bár a film nekem nem annyira jött be. Értékelem az ötletet, szeretem a kamu dokumentumfilmeket, de a földönkívüliek téma nekem kicsit sok volt. Meg túl fáradt voltam. Éjjel 1-kor értünk haza, rögtön be is dőltem az ágyba és vasárnap délig fel se keltem.

Gyors ebéd volt, resztelt máj illetve Roxane-nak és nekem hal, krumplival. Franyu rájött, hogyha krumplit ad nekem simán, azzal is elvagyok mint a befőtt ,mert imádom a krumplit bárhogyan, bármikor és bármilyen mennyiségben. Ebéd után nekiálltunk szilvás gombócot csinálni. Megígértem, leszedtünk egy receptet angolul és Annika segített Ericcel. Nem gondoltam, hogy ennyi macera van egy sima gombóccal, sehogy se akart összeállni a tésztája, végül franyu benyögte, hogy kétszer annyi krumplit reszeltünk le mint a recept szerint kéne. Főzés közben megérkezett Vanessa, egy másik YFU-s észt cserediák, Annikával elmentek sétálni míg franyu a másik franyuval beszélgetett. Miután elmentek, kifőztük a gombócokat. Elég érdekesen festettek, mindegyik más méretű volt… De mint tudjuk a szándék a fontos. Vacsorára Eric életem egyik legjobb kajáját csinálta, egy normandiai ételt: gyöngytyúkot barna mártásban, dióval és szőlővel. Miután bevágtuk, komolyan féltem odarakni a bizarr kinézetű gombócokat. Számomra érthetetlen hogyan, de végül teljesen normális íze lett, olyan mint egy szilvás gombócnak!!! Még az öcsémnek is ízlett.

Este még gyorsan megírtam életem első francia „disszertációját” az előítéletekről franciául. Szerintem tele van hibával, „google translation”-nel fordíttattam mindent, ami nem a legmegbízhatóbb forrás, a cél az volt, hogy túl legyek rajta, a jegy nem számít.
Lefekvés előtt még felraktam a Beatles posztert az ágyam mellé, úgyhogy Amélie Poulain-en kívül most már a négy Beatle-tag is vigyáz rám Franciaországban!

Pentek

Már rögtön tegnap este történt valami érdekes. Glenn, a bátyám aki az USA-ban él és csak decemberben jön haza, írt egy emailt franyunak: „Kedden repülök haza, nem akarok beszélni róla.” . Franyu azért kiderítette, hogy a cég, aminek dolgozott becsődölt és ezért kell hazajönnie négy hónappal előbb. A szobájában egyébként Annika lakik, a család egyelőre nem tudja Glenn visszaköltözik-e Párizsba vagy haza jön Les Molères-be; ha ide jön, megy a vendégszobába, Annikát nem dobhatják ki. Annika eredetileg Joelékhez ment volna most hétvégén, de végül a YFU Alejandrát tette hozzájuk sürgősség miatt.
Szóval keddtől valószínűleg hatan leszünk. Glennre nagyon kíváncsi vagyok, már annyit hallottam róla. Sokszor hallom, hogy „ez olyan Glennes dolog” illetve „na igen, de ő Glenn”. Franyu annyit mondott csak, hogy furcsa ember.

Egyébként itt minden hétvégén van valaki új ember, most éppen franyu egyik volt iskolatársát várjuk, vasárnap estig itt lesz. Valami 40-es pasi, akivel együtt jártak egyetemre…
Ráadásul Axel is hazajön hétvégére, úgyhogy leszünk egypáran, de szeretem amikor sokan vagyunk.

Ma az angolóra M. Saussais-vel nem szokásosan indult. Suzanne kiállt a táblához, mondani akart valamit, a könnyeivel küszködött.
Elmondta, hogy szívbeteg, a szíve idősebb, mint a teste (nem tudom mi a betegség neve) és mostantól gyógyszerrel kezelik, aminek az egyik tünete, hogy kiesnek dolgok és elfejt ezt-azt így kéri, hogy segítsük és emlékeztessük a gyógyszerekre. Közben végig sírt, mi pedig riadtan néztünk. Mikor befejezte páran odamentek hozzá és megölelgették. Mindenki együtt érzett vele, még M. Saussais is odament és vigasztalták. Nagyon sajnálom. Viszont nagyon tetszik ez az összetartás, ami itt az osztályban jelen van. Nincsenek klikkek, mindenki mindenkivel jóban van, mindenki szeret mindenkit. Nyilván könnyebb, mert kevesen vagyunk, mégis elgondolkoztató.

Az óráknak már háromkor vége lett, de a buszig még két órát kellett várnunk. Elmentünk egy szokásos McFagyiért, beszélgettünk Annikával, majd elvonatkoztunk St. Rèmybe és az állomás melletti buszpályaudvaron vártunk. Nem voltak sokan, páran cigiztek csak a megállóban. Már nagyon fáradt voltam, gyakorlatilag állva elaludtam, néha riadtam csak fel egy-egy autó dudálására. Hirtelen azt éreztem, hogy valaki néz, mire felkaptam a fejem és tényleg nézett valaki.
A versailles-i buszsofőr a buszból… Valamit nagyon akart, mutatta, hogy menjek oda. Átfutott a fejemen, hogy hátha elvisz, így oldalba böktem Annikát (aki szintén állva aludt) és odamentünk. De persze nem fuvarozni akart, hanem a telefonszámomat kérte. Röhögve visszamentünk a helyünkre, a pasi viszont pár perc múlva megint ott állt, akkor már egy busznyi emberrel a háta mögött. Elkezdett dudálni, egy papír fecnit lóbált majd kiabálta, hogy legalább vegyem el a számát, ha nem kell, kidobhatom később. A párizsi RER közben befutott, úgyhogy nézők is akadtak. Azt hittem megszoktam már a francia férfiak mentalitását, de azért még mindig meg tudnak lepni! Végül nyilvánvalóvá vált, hogy nem hagyja abba a dudálást, így odamentem és elvettem a számát a nevével (Tony) majd egy gyors ’au revoir’ kíséretében lepattantam a buszról. Amikor elindult, kicsit még kiabált, hogy este hívjam fel („çe soir! çe soir!”), de természetesen sose fogom felhívni. Azért emlékbe elraktam a papír fecnit. Ezután már a mi buszunk is jött, negyed 6-ra már itthon is voltunk.

Holnap reggeli mozis óra, beszélek Madame Merlinnel, remélem átmehetek az alapórára is, és akkor heti 8-ra járhatnék!! Suli után Alejandrával felmegyünk Párizsba, szeretne venni magának pár melegebb holmit. Vasárnap viszont végre szeretném kipihenni magam. Csak úgy elrepült ez a három hét. Illetve az első nagyon hosszúnak tűnt, de utána rekordsebességgel teltek a napok! Hihetetlen, hogy már három hete itt vagyok, sokkal kevesebbnek érzem.
De ez annak a jele, hogy jól érzem magam 

Nyakig pulóverben

Nyakig pulóverben, betakarózva ülök. Miután két órán keresztül ujjatlanban járkáltam itthon rájöttem, hogy fel kéne húznom valamit és akkor nem fogok fázni… 13 fok volt ma Párizsban, ami azt jelenti, hogy itt 10. Átlagban 3 fokkal kevesebb van Les Molièresben, mint a fővárosban. A ház se meleg, franyu mondta is, hogy amikor Franciaországban hideg van, akkor a házakban is, mert nem nagyon fűtenek (szerintem egyáltalán nem). Egyedül vagyunk itthon Annikával, franyu ma Párizsban dolgozik. Hippolyte előbb hazajött egy pillanatra, megkért, hogy mondjam meg franyunak, hogy az egyik barátjánál vacsorázik és későn jön majd csak haza. Mindezt franciául beszéltük meg. Végre el kezdtem franciául beszélni, végre elindult valami. Ma a gyógyszertárban is franciául kértem C vitamint, ráadásul így is magyarázta el a nő, hogy rágótablettát vagy pezsgőt kérek-e. Kis dolgok ezek, mégis nagyon tudok örülni nekik.
Sokat segített kedden a különóra Monsieur Camerinivel. Ő a külön tanárunk franciából, beszélget velünk, rákényszerít, hogy használjuk a franciát, de az órai anyagot is segít megérteni és a nyelvtant is elmagyarázza, ha kérjük, szóval mindenről lehet kérdezni (a filozófia kivételével, ugyanis az nem az erőssége). Egyébként spanyolt tanít, csak felajánlotta, hogy segít a franciával. Kizárólag franciául beszél hozzánk és mindent nagyon lassan mond el. Keddenként, ebéd után találkozunk vele. Jövő kedden pedig egy ausztrál lány is csatlakozik hozzánk. Teljesen véletlenül ismerkedtünk meg vele.
Lyukasóránk volt, az ebédlő előtti padokon beszélgettünk a spanyolos osztálytársainkkal miközben Timothée, az osztály szépfiúja egy szőke lányt fűzött mellettünk, aki nagyon nem akarta meg érteni miről is van szó. Már épp kezdte feladni, amikor kiderült, hogy azért nem érti, mert külföldi, ráadásul szintén cserediák. Nem a YFU-val, hanem egy másik cserediák programmal érkezett fél évre és Chevreuse-ben lakik.

Ebéd után elmentünk az első francia tesióránkra. A múlt heti csak egyeztetés volt, de ízelítőnek éppen elég. Franciaországban a sportok úgy vannak megoldva minden iskolában, hogy menük közül lehet választani. Minden menü a futást és két másik sportot tartalmaz, mindegyiket három hónapig kell csinálni. Magyarországon örülnénk, ha mi választhatnánk ki mit akarunk; na de itt ez se megy könnyen.
A múlt heti egyeztetésen találkoztam először az igazi francia mentalitással. Hihetetlen! Mindennek pontosan úgy kell lennie, ahogyan ők akarják; áldozatokat nem hoznak, mert „nekik ez jár”. Ott volt egy évfolyamnyi gyerek, három menüvel. A tanárok próbálták úgy rendezni a menüket, hogy egyenlően legyünk elosztva. Csakhogy aki falat akar mászni, az nem akar kosárlabdázni! Aki akrobatikát akar csinálni, arról meg hogy merik feltételezni, hogy focizni fog? Ebből kifolyólag egyik megoldás se volt jó, pedig a tanárok annyira próbálkoztak. Engem nem igazán érdekelt, abban a csoportban maradtam, ahova eredetileg leültem; igaz, azóta már 10x megváltoztatták a menüt. Végül röplabda, akrobatika és futás lett. Két órán keresztül ültünk ott, miközben egy mini francia forradalom ment. Amikor valakinek nem tetszett valamelyik sport, egyszerűen felállt és kisétált a teremből. Az elején még nagyon jól szórakoztam, de másfél óra után idegesítővé vált. Nem értettem miért nem képesek felfogni, hogy nem lehet mindenkinek minden igényét kielégíteni!
Szóval ezek után kicsit féltem, hogy megint lázadás lesz. Az elején volt is egy röpke 20 perces, de leverték, aztán egész rendes röplabdaórát tartottak A prof. jól szórakozott azon, hogy Alejandrával nem értjük mi van. Szerencsére beszél angolul és készségesen elmagyarázta mi a feladat. Alejandrának pedig spanyolra fordította az egyik lány. De az órát nem zavarta meg a többnyelvűség.

Tesi után még volt két óránk a buszig, így elmentünk C vitamint venni, amivel le is tudtam a védekezést a „grippe A”, azaz a sertésinfluenza ellen. A média itt is beijeszti az embereket, nincs olyan híradó, ahol ne említenék meg a grippe A-t (meg Sarkozy-t, de az egy másik történet…) A héten kiosztottak kis füzetecskét a sertésinfluenzáról, de elég csak az újságoshoz menni, hogy nagy „GRIPPE A!!!” feliratokat lássunk. Emlékszem, a Charles de Gaulle reptéren is a kezembe nyomtak egy ilyen lapot üdvözlésképpen.
Az igaz, hogy hipochonder vagyok, de ettől most valahogy nem félek, pedig az egyik barátnőm anyukájának is van. A franciáknál jobb helyet pedig nem találhat a terjedésre, ez az állandó puszilkodás nem a legjobb a védekezésnek. Viszont Annika anyukája orvos és ő mondta, hogy öregekre illetve állandó betegekre veszélyes, úgyhogy nekünk nem kell félnünk. Az orvosok mindig olyan jól meg tudnak nyugtatni!
A fülem egyébként köszöni,jól van, majdnem tökéletesen és az orrom se folyik! Minden jó, ezért se írok mindennap, inkább élem az életem, minthogy írok róla.
Ha valami rendkívüli történik majd jelentkezem!
Bises

Ujabb hetvege Parizsban

Most értünk haza Párizsból, zsong a fejem a sok hatástól ami ért. Olyan dolgokat tapasztaltam/láttam amit előtte, így még soha. Kezdjük az elején.

Tegnap reggel a mozis órám nagyon jó volt. Első órában végignéztünk két rövidfilmet, közülük különösen a második tetszett a L’homme sans tête (A fejnélküli ember) , megnézésre ajánlom (youtube-on talán fennvan). Végig az járt a fejemben, hogy „na, ezért találták ki a mozit!” . Utána kicsit beszélgettünk a filmről, ezekben a beszélgetésekben sajnos nem nagyon tudok részt venni, de Madame Merlin azért megkérdez engem is, és mindig megdicsér, amikor valami épkézláb mondatot mondok. Nagyon szimpatikus, 50 körüli pöttöm nő, akin látszik, hogy mindene a mozi és imádja tanítani. A további két órában szétszóródtunk csoportokra és a filmünket beszéltük meg, illetve kicsit át is írtuk, a tanárnő közben körbejárt, tanácsokat adott, bátorított. Most voltam először a mozis szobában, mindenfelé keverőpult, képernyő, ilyen-olyan pultok és állványok hevernek; mindent végignéztem, Mme Merlin lelkesen magyarázta, mi mire való.
Suli után elmentünk feliratkozni a chevry-i röplabda klubhoz, felszedtük a cuccainkat és indultunk Párizsba. Három átszállással érkeztünk meg Axelhez, aki épp nem volt otthon, de kaptam kulcsot franyutól, így bejutottunk. Öt perccel később jött Axel is, kész programja volt, hogy mit akar megmutatni nekünk. Főleg a turistamentes és szép környékre vitt minket. Elsétáltunk kisebb parkokba is, különösen tetszett az a rész, ahol a gazdag és a szegényebb Párizs találkozik; kisebb boltok találhatók, piacok, pár tésztás bódé, néhány pékség és a helyiek fennhangon beszélgetnek egymással, nagyon hangulatos az egész. Montemarte-ig elmentünk, fel a Sacre Coeur-re, de a sok turista mindegyikünket nyomasztotta, így elég hamar továbbálltunk. Ekkor már két órája gyalogoltunk, de a kellemes idő miatt nem tűnt fel, meg aztán végig beszélgettünk, úgyhogy én is meglepődtem magamon, hogy még nem ültem le duzzogva és mondtam, hogy nem megyek tovább. Vagy csak kezdek hozzá szokni, hogy itt mindenki sokat sétál. Sacre Coeurtől a Pompidouhoz menekültünk, Axel kedvenc éttermébe tajpit enni (azt hiszem igy hivjak,bar Annika se emlekszik a nevere). Ezelőtt életemben nem hallottam erről a marokkói ételről (pedig a mamám már biztosan ezerszer csinálta), lényegében egy nagydarab hús, mézzel,szőlővel meg mindenféle fűszerrel, köretnek pedig kihoztak egy nagy tál kuszkuszt mandulával. Számomra az egyetlen szépséghibája az volt, hogy amikor a kuszkuszt kimertem a hús mellé, Graffi (a volt kutyám) házilag főzött kajáját juttatta eszembe. Erősen a ronda és finom kategóriába tartozik.
Vacsora közben kikérdeztük Axelt a szülinapokról és a családi ünnepekről, mint kiderült franyukám szülinapja a következő, október 8-án lesz, együtt a „nagyi” 80. szülinapjával.

Mivel Annika még nem járt Louvrenál, kaja után oda mentünk, majd a Louvre piramisnál járkáltunk. Épp ment le a Nap, rózsaszínesen beragyogta a Diadalívet, a lámpákat már felkapcsolták, minden nagyon fényes és már-már giccsesen gyönyörű volt. Rendesen elfáradtunk, „miért ne?” alapon elmetróztunk a Champs Elysées-re megnézni mit adnak a mozikban. Végül eredeti nyelvű, francia feliratos Inglorious Bastards-ot választottuk közös megegyezés alapján a „Georges V” moziban. Úgy tűnt, nem csak nekünk nincs jobb dolgunk szombat este,mivel a terem tele volt, még a balkonon is ültek. Azért sikerült helyet találni. A reklámok előtte viszont borzasztó hosszúak voltak, 25 percig (!!!) játszották megállás nélkül, majd egyszer csak abbahagyták és felkapcsolták a villanyokat, „ennyi volt?”- kérdeztük, de abban a pillanatban már kezdődött is a film. Végre! Nagyon-nagyon tetszett mindegyikünknek, az agyamat viszont rendesen lefárasztotta. Direkt eredeti nyelvűt kerestünk,csak azzal nem számoltunk,hogy angolul igen keveset beszélnek a filmben, németül meg franciául viszont annál többet. Minden idegszálammal koncentráltam, még a némettudásomat is elő kellett vennem, hiszen a német részekhez francia feliratot adtak… (vak vezet világtalant?), de nagy sikerélmény volt, amikor megértettem miről van szó. A film vége pedig zseniális. Nem tudom, hogy ez itt így szokás-e, de amikor vége lett a nézőtéren felálltak és állva tapsolták meg, sokan fütyültek és éljeneztek. A mozitól hazasétáltunk, bár ez a 10 perc már meg se kottyant. Fél 1-re értünk haza, nagylelkűen felajánlottam, hogy alszom a matracon. (Igazából már előtte kifigyeltem, hogy a matracról épp az Eiffel toronyra lehet látni.) Hát egy ilyen nap után nem kellett altatni.
Reggel, miután felébredtünk, ettünk valamit, Annikával elmentünk csinálni pár képet az „öreg hölgy”-ről. Nem volt túl sok turista, pár korán kelő néger mini Eiffeleket és repülő, tricolor színű műanyag madarakat próbált ránk sózni. Nem értették meg, hogy „helyiek” vagyunk … vagyis próbálunk azok lenni. Miután visszaértünk már indultunk is az első vasárnapi ebédhez, a nagyszülőkhöz. Kihasználtuk, hogy már van ingyenes bérletünk, így busszal mentünk a nagyszülőkhöz. Axel előző nap mondta, hogy a nagyszülők „elég burzsujok”.
Hát, jártam én már luxus hajóúton, de ilyet még ott se láttam!! Franyu apukája és mostohaanyja egy lakásban laknak Neullyben, de nem egy panelre kell ám gondolni. Nagy, tágas lakás a berendezés pedig olyan, hogy allig mertem rálépni a szőnyegre. A család többi része már ott volt, gyors bemutatás után mondták, hogy üljünk le, mire nagy óvatosan leereszkedtem az egyik antik fotelre. Mint később megtudtam XV illetve XVI Lajos bútorai voltak. Minden annyira előkelő, Annikán is láttam, hogy zavarban van, rémülten próbáltam előhívni mamám „mit illik-mit nem illik” tanításait, most NAGYON szükségem volt rá. Főként miután kiderült, hogy se golfozni, se teniszezni nem szoktam, ami nyilvánvalóan feketepont. Egyébként kedvesek voltak, Fr. Nagypapát nagyon érdekelte, hogy Magyarországról jöttem, folyton a magyar vadakról és a fácánokról mesélt, ugyanis nagy vadász. Pezsgő után átmehettünk az ebédlőbe.
A Titanicban van az a rész, amikor Leonardo DiCaprio-t meghívják vacsorázni az felső tízezer köreibe, és lenéz az asztalra, látja a sok-sok evőeszközt majd megkérdezi „Ez mind az enyém?”. Pont ilyen volt. A halkést még csak-csak megismertem, de a kis állványt a késeknél nem tudtam hova tenni. Az ebéd nagy részében a többieket másoltam, figyeltem, hogy mikor mit kell csinálni. (A kis állvány a kés élének való egyébként, hogy használat után ne koszolja össze a terítőt.) Az ebéd természetesen nagyon jó volt, főként a leveles tésztában sült halfilé ízlett. Utána visszamentünk a „szalonba” teázni. Rájöttem, hogyha nagyon szükségem van rá, egész tűrhetően tudok kommunikálni franciául. Bár a Roland Garros meccshez, amit még régebben láttak élőben, nem nagyon tudtam hozzászólni. Végignéztem a fragypapa (135 fős ) szüinapjáról készült készült fotókat. Kibéreltek egy hajót és ott tartották. Mindenki baromi elegánsan ki volt öltözve, és attól tartok franyu és fragymama közös szülinapi partija is hasonló lesz, úgyhogy szükségem lesz egy ruhára. De ez még a jövő zenéje. Megkönnyebbültem, amikor eljöttünk.
Tudom, sokan gondolnak rá, hogy milyen jó lehet ilyen életstílusban élni, de amikor ott vagy és látod élőben, az nagyon más.. Nem tudom megmagyarázni miért, de nem szeretnék így élni. Monte Carloban éreztem ugyanezt. Teljesen külön világ, csili-vili, de azon túl nincs sok minden. Vagy csak én tévedek. Mindenesetre Joelék művésztelepe sokkal inkább az én világom.

Lassan lemegyek, segítek franyunak, este Alejandra és Joelék jönnek nagy vacsorára.
Bises

Boldogság, nátha, Cannes

Annak ellenére, hogy az egész napot végigprüszköltem és orrfújással töltöttem, ez volt az itteni életem legjobb napja!
Suli után franyu értünk jött, a hátsó ülésen ott feküdt a csomagom, amit anyuék küldtek otthonról. Hazaérve kiszabadítottam a bakelittáskámat a biztonsági csomagolás alól és meglepődve láttam, hogy ez nem a régi, lengyel-lemezes táskám, hanem egy új, amin vörös, CCCP-s orosz lemez van. Miután átforgattam, ás kívül-belül megnéztem, rájöttem, hogy csak új lemezt ragasztottak rá. Egyébként nagyon tetszik, hiányzott már ez a táska, kicsit a védjegyemnek érzem. Ráadásul Párizsban még egy ilyet se láttam, az osztálytársaim bőrtáskáit pedig messziről lepipálja!!A táskában anyu által kötött cuccok és a kedvenc könyvem, az Úton volt.
Miután kiörömködtem magam és megettem a délutáni, jól megérdemelt mandulakrémemet fel is hívtam anyuékat skype-on megköszönni a csomagot. Apuval nem tudtam beszélni,de anyuval és a bátyámmal 40 percig beszéltünk. Elmeséltem minden cserediák-drámát, köztük Alejandráét is.
A családja tíz nap után úgy döntött, hogy nem kívánják tovább fogadni. Nem Alejandrával van a gond. Igazán rendes, egyelőre kicsit félénk,de nagyon aranyos és szorgalmas lány. A család viszont hideg, munkamániás és mindenen kiakadnak.Pl. Alejandra egyszer rossz helyen szállt le a buszról és már rögtön hívták franyukámat és panaszkodtak neki, illetve egyszer megkérdezte, hogy elmehet-e velük bevásárolni hétvégén, mivel szüksége lenne pár dologra, de az anyuka kifakadt, hogy Alejandra nem bízik meg benne és látni akarja mit vásárol. Franyu, Alejandra segítője („angyalkája”) előző nap ott volt, beszélt a családdal és úgy tűnt minden megoldódott, de másnap, reggeli közben odaszóltak Alejandrának:
„Felhívtuk a YFU-t és megbeszéltük velük, hogy nem fogadunk tovább. Még egy hétig maradhatsz!”. Okként azt hozták fel, hogy nem beszél jól franciául ( … vagyunk így egypáran, azért jöttünk ide, hogy megtanuljuk) és nem ilyen lányra számítottak… Ezt mind tíz nap után.
Alejandra nagyon ki volt akadva, ma is egész reggel sírt, aztán Annikával pátyolgattuk, beszélgettünk vele, délutánra már egész jó kedve volt. Sulit viszont nem akar váltani, a legjobb az lenne, ha valaki a gimiből vagy egy tanár fogadná, de sajnos Alejandra annyira szégyelli a dolgot, hogy nem mer beszélni róla senkinek, márpedig így nehéz új családot találni. Franyu őt is hazavitte, majd Joelhez, aki a hír hallatán rögtön felajánlotta, hogy töltse ott a hétvégét.

Amíg franyu dolgozott és Alejandra ügyeit intézte, megnéztem MAGYARUL az egyik kedvenc filmemet, az Észvesztőt. Olyan jó esett sírni a végén! Később segítettem franyunak mirabelt szedni, közben buzgón kérdezte, hogy ismerek-e valami szilvás recepetet, mert annyi szilvánk van, hogy nem tud vele mit csinálni. A szilvás gombóc jutott az eszembe, de nem tudtam a receptjét.

Este lányos vacsora volt, öcsém elment, Roxane hazajött . Az itteni legjobb kajámat ettem. Padlizsán soufflét, paradicsomszósszal és salátával. Biztos bonyolult elkészíteni, mert franyu a szokásonál több időt töltött a konyhában ,a végeredmény viszont egy nagyon finom, könnyű, nyári étel. Vacsora közben a cinéma órámról beszélgettünk. Nem a legjobb dolog szombaton felkelni,de megéri. Ha nem élvezném még akkor is bejárnék, már csak a május miatt.

Most tudtam meg, hogy májusban megyünk Cannes-ba a filmfesztiválra! Minden évben elviszik a végzős, filmeseket öt napra. Kapunk belépőt a nyakunkba és napi három filmet megnézhetünk. Nem akartam elhinni! Öt percen keresztül kérdezgettem, hogy ez most komoly-e. Állítólag az. Annyira örülök! Nem tudom elmondani mennyire sokat jelent ez nekem! Cannes-i filmfesztivál! Én, ott!! Az ilyenekre mondaná apám, hogy „lányom, megint jó helyre tetted a segged”.
Hát... én már csak ilyen vagyok.

http://www.flickr.com/photos/dworfyinfrance

kepek a sulirol, emberekrol!

Suli (tegnapi bejegyzes mai kepekkel)

Ez a hét a megszokásról szokott szólni otthon is, ez most még inkább érvényes rám, mivel egy-két dolog máshogy működik, mint otthon.

Egy nap általában 4-5 óránk van, duplaórákban. 55 percesek, és szünetet csak annyit tartanak, amíg egyik épületből a másikba át lehet érni. A 2-3. óra között pedig van egy negyedórás cigiszünet.

Az órákat egyébként alig értem, a témát még igen, utána már csak az utasításokat („nyissátok ki!”, „olvasd fel!”). Az osztály óra alatt többnyire csendben van, így fegyelmezni nem kell. Én is jegyzetelek, amit és ahogyan hallom!! A franciák nagyon precízen jegyzetelnek. Mindenki tolltartójában ott a vonalzó, vonalat kizárólag azzal húznak, a lényeget pedig a különböző színű filceikkel emelik ki és hosszú percekig írják át színekkel a kulcsszavakat. A fiúk is. Őrület! Az a baj, hogy már én is kezdek ilyen lenni, pedig az én jegyzeteim mindig is köztudottan hanyagok voltak.

A tanárok nagy része jól vette, hogy nem értünk semmit, csak az irodalomtanár ijedt meg. Miután feldolgozta a sokkot, úgy döntött, hogy nem foglalkozik velünk. Ha rendes lenne, adott volna valami mesekönyvet olvasni, de így mi is a Veszedelmes viszonyokat vesszük Laclos-tól, ami alapból se egy könnyű darab, hát még franciául. Ráadásul őt a legnehezebb megérteni. Az utóbbi órákra már vittem magamnak Elle-t, Cosmopolitan-t meg egyéb, számomra érthető „irodalmat”, és azokat szótáraztam. A tanárnő végülis nem szólt semmit, amikor el kezdtem elemezni a „Fallasztikus történeteket”.
Házit kapunk mi is, már amikor megértjük mi az. Tegnap irodalomból Roussau-tól kaptunk egy szöveget kérdésekkel. Az első bekezdést még kiszótáraztam, de hiába tudtam a szavakat, sehogy se akart összeállni a szöveg, úgyhogy otthagytam és elmentem tv-zni.

Jó hír, hogy a kézlenyomatom már működik és kapok enni a suliban; rossz hír, hogy a menza itt se sokkal jobb mint otthon. Mármint van jégkrém/gyümölcs/sajtok, csak a főétel íze elég egysíkú. Általában hús, párolt zöldségekkel. A hús nem merül ki a csirkében meg a disznóban, adnak bárányt és marhát is; de a különbség csak papíron látszik, mivel mindennek ugyanolyan íze van. Tegnap nem is a menzán ettem, a barátaimmal átmentünk a közeli McDonald’sbe (mekdo az itten szlengben) valami új íz élményért. Sok barátom van már, próbálok velük franciául beszélni, de egy óra után elfáradok, és utána már csak figyelek. Egyébként teljesen úgy beszélnek mint otthon a francia könyv szituációiban.
( „c’est supercool” „vachement bien” …)

Ma, mivel szerda van, csak délig volt tanítás. Órák után felmentünk Párizsba bevásárolni. Vettem néhány melegebb darabot, reggel nagyon szoktam fázni, délutánra viszont felmelegszik az idő.(12 Celsiusról indul és 28ig meg sem áll) A lányok nagyon rendesek voltak, összedobtak nekünk egy listát, hogy melyik metróval, hova menjünk, nagyrészt Les Halles-ban voltunk, ezen a nem túl jóhírű környéken, de egyikünket se rabolták ki. Figyeltünk rá, hogy franciául beszéljünk egymáshoz meg egyéb apróságokra. Ez itt a (nagyon-)nagyváros, meg kell szokni az ilyet.

Tegnap úgy döntöttem, hogy nem húzom tovább a fülfájásom, szóltam franyunak, be is jelentett az orvoshoz egy közeli faluba. Nem tudom mi a hely neve, ahol voltunk, de nagyon szép, ókóri belvárosa van. Dr. Detroyes rendelője is ott van; miután megnézte a fülemet, adott rá cseppeket, vérnyomást is mért, de azt mondta, hogy életben fogok maradni, úgyhogy örültem.
A héten nagyon jó kedvem van egyébként, minden nagyon jó, a család, a suli és Franciaország is!

weekend 2

Szombat reggel franyu bevitt az iskolába a ’Cinéma-audiovisuel’ órámra. Elég csúnya dolog ez a szombati iskola,de megpróbálom úgy felfogni mint valamilyen szakkört. Madame Merlin természetesen megengedte, hogy csatlakozzak a többiekhez. Elmondta, hogy az év során filmet fogunk csinálni négyes-ötös csoportokban. Lehet videokliptől kezdve, rajzfilmig BÁRMIT csinálni, a lényeg, hogy 3-10 perces legyen. Színészetben a színjátszósok és amatőr színészek segítenek, a technikát a suli adja, a történetet mi. Három lányhoz csatlakoztam, dokumentumfilmet akarnak csinálni az Eiffel toronyról, kicsit nehezen ment az egymás megértése, könnyebb lett a dolog, amikor egy félig amerikai lány csatlakozott. Addigra már az én agyam is beindult, csak zúdultak az ötletek, a második óra végére megírtam az egész történetet. Nem tudtam mit fognak szólni hozzá, de végül nagyon tetszett nekik és úgy döntöttek, hogy ezt csináljuk meg. A harmadik órán az előző évi vizsgafilmeket néztünk, a legtöbb teljesen átlagos első film volt, viszont a Hamupipőke pszichedelikus verziója Led Zeppelin zenéjével nagyon-nagyon tetszett. Kicsit meg is nyugodtam, hogy nem világmegváltó gondolatokat várnak tőlünk.

Suli után franyu értem jött Annikával és elmentünk Joel kerti partijára
Húsz-harminc francia pár érkezett, átlagosan három gyerekkel és mind annyira franciák voltak! A negyvenes-ötvenes francia nők soványak, rövid, festett hajúak, szemüvegesek, kis rúzs van rajtuk és hatalmas élvezettel beszélnek az ilyen-olyan receptekről. A férfiak olyan benyomást keltenek mintha épp teniszedzésről jöttek volna, az ő világuk sokkal inkább a világos nadrágok, mokaszinnal és teniszpólókkal. Az idősebb férfiak is nagyon sportosak, az út szélén biciklizők többsége ötvenes-hatvanas bácsi!
Mindenkit nagyon érdekeltünk, Magyarországot többnyire hibátlanul belőtték, Észtországról viszont csak annyit tudtak, hogy valahol északon van. A szokásos kérdéseket tették fel, de nagyon kedvesek voltak, egyszóval itt se tapasztaltam a „francia bunkóságot”. A legtöbbet viszont nem egy franciával, hanem egy olasz nővel beszélgettem. Firenzei, és 10 évet élt kint Amerikában, tehát tudtam vele rendesen kommunikálni.( A vezetékneve egyébként Modigliani)

Közben Joel férje kirakott egy hatalmas asztalt székekkel, Joel kihozott kis rágcsálnivalótl ezek viszont nem chipsek meg ropik voltak, hanem répa, zeller és kalarábé szeletek különböző szószokkal, koktélparadicsom és olajbogyó; szóval mindenféle bio étel. Főételnek aztán lehetett quiche-t enni, sok halételt, garnélarákot, sonkákat, húst… Ezután következett a sajttál, baguettel természetesen. Desszertnek főként alma és szilvatorta volt, illetve brownie na meg persze gyümölcs. Négy órára már alaposan kifáradtam a sok evésben, miután cirka negyed óra alatt elbúcsúztunk mindenkitől és végre hazaértünk, lefeküdtem és este 8-ig aludtam.

Vasárnap délben kiderült, hogy fel kell mennünk franyuval Párizsba Axelhez, mert valamilyen papírokat itt hagyott. Azt gondoltam, hogy valami külvárosi, gettó lakása van. Hát nem éppen. Az Eiffel torony éppen látszik az teraszról, a Champs Elyséetől nem messze egy csöndes kis utcában, abban az igazi, homokköves, kovácsoltvas korlátos párizsi lakásban lakik. Sose gondoltam volna, hogy valaha bejutok egy ottani lakásba; azt meg végképp nem, hogy ott is maradhatok. Mivel Glenn szobája üres, Axel mondta, hogy ha akarunk maradhatunk, őt nem zavarjuk. Az első „maradás” jövő szombaton lesz.
Délután „családostul” elmentünk az szomszéd utcába, a „Musée d’art moderne”-be Henri Cartier-Bresson fotókiállítására. Nagyon tetszett, fel se tűnt, hogy másfél órát maradtunk. (Belépő egyébként 3 E betű diákoknak) . Kicsit sétáltunk utána még. Gyönyörű idő volt, épp kellemesen meleg, az égen egy szál felhő se. Miután ebédeltünk a Latin negyedben és kiküzdöttük magunkat a párizsi forgalomból, természetesen hullafáradtan értünk haza.

Angolóra franciául

Az első óránk, rögtön húsz perc kereséssel kezdődött.
Az SR204-es termet kellett megtalálnunk reggel 10-ig, de mivel a suli három (valójában négy) épületből áll, ez nem egyszerű feladat. Végül megláttam pár osztálytársamat, és utánuk mentünk.
Aki megérkezik annak kötelessége végigpuszilni azokat, akik már ott vannak. Mindenkihez lehajolni, leguggolni vagy épp felnyújtózni. Mindenki ad mindenkinek puszit, nem csak a barátainak. „ça va?” -kérdezik átlagosan napi hússzor. Óra előtt vagy után, kaja után vagy csak amikor nincs mit mondaniuk egymásnak.

Könnyű lesz!-mondtam még reggel franyunak, az egyetlen óra amit megértek; csak arra nem számítottam, hogy ez nem a Babits angolos osztálya és hogyha mindent angolul mondana Monsieur Saussion akkor elég egyoldalúvá válna az óra.
M. Saussion a lányok nagy kedvence, fiatalos, 30-as tanár, rövid körbekérdezés után (Kik vagyunk? Honnan jöttünk? stb.) lapokat osztott ki. Egy háromrészes történet első részét, ő olvasta fel, ügyesen játszott a hangokkal, élvezetes volt, de a felolvasás miatt elsős szintnek tűnt. Azt gondolná az ember, hogy ’jajjdejó’ a legjobb angolosnak lenni, de igazából baromi unalmas. Tudom a választ, arra a kérdésre amin már 10 perce lovagolnak, de nem akarom benyögni. Kiderült, hogy még nem tanulták a jövő időt se. M. Saussion majdnem végig franciául beszélt. A második órán már nagyon szenvedtem. Még mindig ugyanezt a kis történetet dolgoztuk fel, száz percet töltöttünk egy egyoldalas, sima történettel. Viszont az olvasásuk haláli volt. Tudom, hogy a magyaroknak is van jellegzetes akcentusuk, de én azt nem hallom. Ezt viszont nagyon élveztem.
(Ezek tetszettek a legjobban: suppose=szüpóz , redheaded=hred ’edid, hitch-hiker=’iccs ’iker) Néha már a tanár is rájuk szólt, hogy próbáljanak meg rendesen olvasni.

Az ebédszünetet nagyon vártam. De előtte el kellett mennem REGISZTRÁLTATNI A TENYEREMET! Bizony ám. Itt nem holmi ebédjegyek vannak, kapsz egy négy számjegyű kódot, aztán be kell raknod a kezedet egy fém dobozba és ha megismer, akkor kapsz ebédet. Én a sima ebédjegyeket preferálom egyébként, főleg, hogy ez nem ismerte meg a tenyerem. Pauline-nal visszamentünk az irodához, még egyszer regisztrálták a tenyerem, de akkor se működött. Végül átmásztam a fémkapu alatt. A menza azért nem a grand cuisine, de az otthoninál jobb. Sok féle előétel és desszert, illetve kétféle főétel közül lehet választani. Én sajtot ettem croissiant-nal, aztán csirkét párolt zöldségekkel, desszertnek egy nagy ananászt. Nagyon kellett sietnünk. Lyukas órában járnak kajálni az emberek, 40 percet álltunk sorba, aztán tenyeret regisztráltattunk, úgyhogy 5 percünk maradt belapátolni mindent.

A második angol, „anglais renforcé” olyan mint nálunk a fakultáció.Bár inkább angol irodalomnak mondanám. A szint itt már normális volt, a tanárnő nagyon aranyos, igazi elvont, francia nő. Csomó feladatot kaptunk az évre, folyton ki kellett nyitnunk a kis noteszunkat (agendát), nagyon úgy tűnik, hogy itt nem lehet meglenni enélkül. Otthon csak felírom egy papírra, aztán vagy megtalálom, vagy nem… El kell olvasnom négy Virginia Woolf novellát minél előbb, Public Speakinget tart mindenki a félév során, illetve egy neked fontos számról kell beszélni 5 percet, meg egy képről is ugyanenyit. Miután elosztottuk ezeket, berakott egy Coldplay számot. ( A Viva La Vida-t) Az érzésekről beszéltünk, hogy kinek mi jut róla eszébe, mindenfélét belemagyaráztunk, de nagyon érdekes volt. Persze az osztály rapperei ebben nem vettek részt, mert ők nem hallgatnak ilyen nyálzenét.

Angol után kiderült, hogy a mozis órám csak szombaton van, reggel 9-től, úgyhogy egy óránk volt franyu érkezéséig. Megnéztük mi van az RER állomáson túl,egészen az intermarché-ig, meg a McDonald’s-ig elsétáltunk. Jól eláztunk mire visszaértünk. Ráadásul franyuval mégegyszer elmehettünk ugyanoda, bevásárolni. Este Axel, a legnagyobb „bátyám” jött enni, ennek tiszteletére franyu quiche-t sütött. Nekem ízlett, de a tesóim mormogása alapján nem ez lehetett franyu konyhaművészetének a csúcspontja. Axelen eléggé meglepődtem, előtte csak képen láttam az összes tesómat, és Axelre úgy emlékeztem mint egy bazinagy, hosszú hajú, szakállas srácra, ehelyett egy alacsony, rövid hajú, szemüveges srác érkezett, szakáll nélkül. Mint kiderült, összekevertem Glennel…
Axellel kicsit beszélgettünk a filmekről, de nagyon nehezen értettem meg ( mint ahogy a francia hímeket általában… rejtély, hogy milyen nyelven beszélnek) , úgyhogy hamar feladtam, még a „40 éves szűz” francia változatát se vártam meg, inkább elmentem aludni.

http://www.flickr.com/photos/dworfyinfrance/

Kepek

Amint latjatok tettem fel kepeket. Nem tul sokat, bocsi,csak nagyon lassan toli fel. A kepeken Parizs es a Pere Lachaise lathato tegnaprol

Szabad csütörtök

Reggel Roxane ébresztett. Mosolyogva, kedvesen mint amilyen mindig.
„Salut, les filles!” –szokta mondani, aztán odajön és megpuszil, megkérdezi hogy vagyok, hagyja-e kint nekem a müzlit, majd elbeszélgetünk kicsit kezdő francia szinten.

Mostanra már berendezkedtem itt, megvannak a szokásaim, tudom hol tartjuk a tányérokat, miért áll Lion a mosogatóban és melyik kukába mit kell dobni. A szellektív hulladékgyűjtést itt úgy oldják meg, hogy mindenkinek van egy külön kukája a különböző szemetekre, és bizonyos napokon bizonyos színűeket kell kirakni. Hétfő reggel a szürkét a háztartási hulladékkal, csütörtökön a narancssárgát a műanyagokkal, péntek délután a zöldet az üveggel.

Kedvenc desszertem is van már: a mandulakrém. Mintha csak nekem találták volna ki, olyan, mint a folyékony marcipán. Egy joghurtos doboznyi felér egy fél ebéddel. A többi joghurt nem annyira tetszik, mindegyik natúr. Lehet választani a kecsketejes, a sima és a görög közül. A kecsketejeset még nem mertem kipróbálni; sokáig nem értettem mi az a chèvre (kecske),ami rá van írva; a chevaliert (lovag) viszont ismertem, így logikusnak tűnt hogy az a joghurt lótejből készült. Most már tudom, hogy kecske, de ezen a lótej-dolgon még nem tettem túl magam.

Reggeli után Roxane kivitt minket az állomásra, az RERhez. Nem volt nyugodt utunk, nagyon sokan kéregettek, egy férfi a vagon közepén ordított, hogy éhen hal, mások némáknak gyűjtöttek. Párizsban először a Père Lachaise-be mentünk. Ez Párizs legnagyobb temetője (40 hektáros), Oscar Wilde-tól kezdve Piaf-ig „aki számít” az itt van eltemetve. Mikor legutóbb voltam itt fél óránk volt az egészre, ami arra volt elég, hogy elrohanjunk Jim Morrison sírjához és vissza a bejárathoz. Ez a temető viszont többet érdemel. Ezúttal rendesen bejártuk. Kísérteties volt, ahogy fújta az avart a szél, a varjak károgtak és az eső szemerkélt.
Jim Morrisonhoz persze most is elmentem. Az ő sírjánál álltak a legtöbben, főként fiatalok. Az egyik féltérdre ereszkedve imádkozott, páran sírtak, mi, többiek csak álltunk ott néma csendben. Az ő sírja az egyetlen, ami kordonnal (és őrrel) van körülvéve; a rajongók ugyanis sokszor összerajzolták, a mellszobrát pedig már jópár éve ellopták, úgyhogy a hagyatéka most őrre és kordonra megy el.

A temető után ebédet kerestünk. A párizsiak nem reagálják túl az ebédet, így mi se tettük. Kerestünk egy kis pékséget, vettünk egy-egy szendvicset, kis epertortát és leültünk a Szajna partjára enni. Ezután még épp annyi időnk maradt, hogy nézelődjünk kicsit a boltokban. Nem bántam mikor haza kellett jönnünk, annyira fáradt voltam (vagyok), hogy a tömegben állva, a vonaton majdnem elaludtam.

Hamarosan vacsora lesz, bár franyu még mindig nincs itthon. Öcsi előbb jött be, megkérdezte mennyire vagyok éhes, mert ha nagyon, akkor csinál nekem valamit. Nocsak, nocsak.
De kibírom franyuig, mindenesetre rendes volt tőle.
Az a gond csak, hogy nagyon fáradt vagyok, a kaja pedig minimum egy órás elfoglaltság, úgyhogy jó lesz ha 10-re végzünk…
De ez legyen a legnagyobb gondom.

Bises

Első nap az iskolában

Azt hittem nyugodt vagyok,
de amikor megláttam a Lycée Vallée de Chevreuse előtt a millió gyereket, összeszorult a gyomrom. Kívülállónak éreztem magam, ahogy ott álltunk miközben mindenki rohant oda a másikhoz, sikonyáltak, hogy ki mikor vágatta le a haját, milyen volt Floridában a rokonoknál stb …

A helyzet jobb lett mikor megkerestük az osztályt. Csomóan álltak előtte, egy laza Bonjour! után már rohantak is hozzánk, öt perc alatt az egész osztályt megismertük, mindenki végignyalt minket, a nevek felét persze meg se jegyeztem. Kis létszámú osztály egyébként, 26 fős. Később befutott Alejandra, amikor megtudták, hogy mexikói rögtön hozták a gitárt és eljátszottak neki egy spanyol dalt. Fél 11-kor bemehettünk az osztályba, leghátra ültem,Adele mellé. A prof. beszélni próbált de folyton félbeszakították az érkező emberek, akiket persze érdekelte kik vagyunk , úgyhogy rövidesen baromi nagy hangzavar lett.
Kiosztottak egy kérdőívet , mit olvastál a nyáron, menzás vagy-e stb , majd megkaptuk az ellenőrzőt. Az ellenőrző kb kétszer akkora mint otthon, sokkal vastagabb is, benne van a házirend és a sportlehetőségek is.
Az órarendet nyomtatva kaptuk. Kétségkívül életemben nem voltak ennyire jó óráim. Filozófián, francia irodalmon, angolon, töri&földrajzon (itt egyben van) és tesin kívül más nincs is. Illetve nekünk nincs, de a többieknek is csak második idegen nyelvvel több,ami heti egy óra.
Szombaton is vannak órák, ha sikerül feliratkoznom ’cinéma-audiovisuel’-re mennem is kell, különben csak latin lenne, ami választható. Nagyon remélem összejön ez a mozis óra, hajlandó vagyok bent lenni 9-től délig emiatt szombaton. Átlagosan napi három tantárgyam van, háromszor kezdődik 8-kor a suli, háromszor pedig 10-kor. Elég sok a lyukas óra, gyakorlatilag mindig van az óráim közt egy óra szünet. Az órák szerdán és szombaton (ha van tanítás) délig tartanak, egyszer délután 5-ig, kétszer 4-ig. Ez így húzósnak tűnhet, de egyáltalán nem az. Inkább az a nehézség, hogy duplaóráink vannak, a tantárgyak nem vészesek.

Ezután kiküldtek minket a suli elé, egy órát várni a könyvekig. Franciaországban a cigi nincs korhoz kötve, úgyhogy a tanárok és a diákok együtt cigiztek a suli előtt. Majd újdonsült barátaim odavittek a „legnagyobb arcokhoz” (az egyik éppen egy fán füvezett 3D-s szemüveggel a fején) de érezhetően „boldogabb” volt a levegő a suli körül. Kis magnón hallgatták a zenét, mindenen röhögtek. Majd még több embernek mutattak be, aztán visszamentünk a könyvekért. Itt a könyveket ingyen kapjuk a sulitól egy évre. Összesen négy könyvem van. Nagyon sajnáltam mikor franyu értünk jött, maradtam volna még, de majd pénteken.

Ebéd után Joel beugrott és kérdezte kell-e valamit vennünk, mert most megy vásárolni. Mivel nem volt se füzetem, se agendám vele mentünk. Joel ugyanolyan őrülten vezet mint amilyen ő maga. Mikor kiszálltuk Ulisben majdnem lefestettem a járdát.
Vásárlás után Joel lányát faggattam a cinéma óráról. Ő is járt erre. Hároméves kurzus, filmeket néznek és elemeznek illetve megtanulják a filmkészítés csínját-bínját, majd végzős osztályban érettségiként egy 10 perces filmet csinálnak csoportokban. Ők írják, színészkednek benne, kameráznak,vágják… szóval mindent. Kicsit nehéz nekem becsatlakozni amiatt, hogy nincsenek meg az alapok. Valószínűleg csak ott leszek és ellesem amit tudok.

Nagyon sajnálom, hogy nincs ilyen otthon. Még ha nem is akarnék ezzel foglalkozni, akkor is érdekes.

A francia kölyköket egész jól megértettem. Ebben érzem, hogy sokat fejlődtem ezalatt az egy hét alatt. Sokkal jobban átjön mit akarnak mondani. Amikor hozzám beszélnek lassan, érthetően azt majdnem teljesen megértem, nagy csoportban vagy telefonon azért nehezebb.

Erről jut eszembe; tegnap felhívott a YFU-s angyalkám. Ő az akinek elmondhatom ha bármi bajom van, legyen az családi probléma, iskola vagy magánélet. És ő az akinek mindezeket tuti nem fogom elmondani. Kezdjük azzal, hogy Amerikában van és nem volt hajlandó angolul beszélni hozzám, irtóra hadart franciául ráadásul telefonon keresztül beszélt, tudom miket mondott el, mert mindezt már ezerszer hallottam; de ha most hallottam volna először akkor most fogalmam se lenne arról, hogy miért hívott fel. Azzal példálozott, hogy ő az első naptól fogva angolul beszélt, hiába mondtam neki hogy jó, de telefonon azért más, csak folytatta franciául. Tök mérgesen raktam le a telefont. Franyunak elmeséltem mi volt a helyzet, egyetértett velem. Beszélek majd eleget az iskolában. Ma is végig franciául beszéltem, meg aztán annyit hallom, hogy lehetetétn nem megtanulni.
Holnap még nem lesz tanítás, lehet, hogy Annikával felmegyünk Párizsba kicsit, mivel itt nem sok mindent lehet csinálni. Ha valami érdekes történik, jelentkezem!
Bises

Shopping in Paris

Már látom magam előtt, ahogy a fiúk hátrahőkölnek a cím láttán (a lányok pedig izgatottan fészkelődnek). ígérem, megpróbálok nem túlzottan belemenni a márkákba, designerekbe és fazonokba.

Annikával pár nappal ezelőtt megbeszéltük, hogy „fel kéne menni” Párizsba körülnézni kicsit; ami a lányok nyelvén azt jelenti, hogy vásárolni. Sokat, még többet, amennyit csak lehet. Kicsit aggódtam, hogy franyu túlzottan félteni fog, de látta rajtunk, hogy talpraesettek vagyunk (khm), úgyhogy meglepően simán elengedett. Előző este azért hosszasan tanulmányoztunk a metrók és az RER-ek vonalait .
Délelőtt tizenegykor aztán kivitt minket az állomásra (ami bármily meglepő 5 kilométerre van). Megkaptuk a szokásos „ne szálljatok be idegen autókba, vigyázzatok a metrón a táskátokra, ha bármi gond van hívjatok” csomagot és már indulhattunk is. Az RERnél nem TGV-re kell gondolni, ez nem egy hipermodern ultraflancos szupergyors vonat, hanem egy sima mezei, ami Párizs agglomerációjából (megérte föcire járni) viszi be az embereket a belvárosba. Az út St Remy és Párizs belvárosa közt 45 perc. Elég jó tempóban halad, valamivel gyorsabban mint otthon az IC-k.
(Egy RER jegy ára oda-vissza egyébként 6,80 E betű, de a diákoknak a saját zónájukban ingyen van, szombat reggeltől vasárnap estig pedig Párizsig és Párizsban is.) Párizs külvárosába érkezve egyre több fekete szállt fel; szinte hallottam anyum hangját, hogy vigyázzak a táskámra! De semmi gond nem volt.
Párizsban aztán zuhogott az eső, így sajnos rögtön vásárolni kellett mennünk …
Nem kellett sokáig keresgélni áruházak után, H&M , Berschka, Zara, Promod jöttek egymás után. Kezdetben büszkén használtam a vadiúj MasterCard hitelkártyámat, de miután rájöttem, hogy anyuék otthon kapják az sms-eket, átváltottam készpénzre.

Délután kettőkor már az ötvenedik kasmírpulcsin és a századik szövetkabáton voltunk túl, az eső is elállt, úgyhogy elmentünk várost nézni. A város gyönyörű volt mint mindig,de most sokkal inkább az embereket néztem. Mindenki nagyon-nagyon divatos. A nőknél hatalmas divat a mellény, mindenkin az van, általában lógós inggel hordják, rövidnadrággal és csizmával párosítva vagy bőrleggingsel és balettcipővel.
Ami kicsit sokkolt az a férfi divat. Az összes kifejezetten női áruháznak van férfi részlege, nekik is van kistáskájuk, és ugyanúgy adják a divattanácsokat mint a női eladók.
Nem tudom jó-e ez így. Olyan természetellenes nekem, persze sok embernek tetszik, hogy igényesek; de nekem mindig is gyanús volt amikor valaki ennyire sok időt és energiát fordít a külsejére; főleg ha férfi és nem is meleg.

Eléggé elnéztük az időt, 20 percünk volt, hogy visszaérjünk „St Michel- Notre Dame”-hoz, a város másik végébe és elkapjuk azt az RER-t ami még nincs tele, így gyors útvonaltervezés után belevetettük magunkat a párizsi metró életébe. Háromszor szálltunk át, a legnagyobb átszálló helyeken, ahol egymás alatt-felett száguldanak a vonatok, végül épp elértük a St Remy-be tartót. Baromi jó érzés volt, hogy egyedül ( na jó ketten) oldottuk meg, azt hiszem az ilyenek sokkal inkább önbizalmat adnak, mint egy új ruha vagy frizura.

Itthon aztán franyu elmondta, hogy megvan az iskolánk. Nem messze innen, az osztályunk pedig Terminal L, azaz végzős, irodalom szakos. Ma fél 11-kor kezdődik a műsor, mind a hárman cserediákok ebben az osztályban vagyunk.
A harmadik lány Alejandra Mexikóból, egy napot itt aludt szombaton, akkor nagyon szomorú volt, végig sírt; remélem ma már jobban lesz. Nem a legjobb benyomás ha az első napot végig sírja. Persze nehéz, nagyon jól érzem magam, leköt a sok új dolog,viszont esténként, amikor nincs semmi ami elterelné a figyelmemet, néha nekem is biggyed a szám… De most meg kell erőltetnie magát, hogyha nem akar egyedül lenni egész évben. Az első benyomás a legfontosabb! Egyébként életemben nem vártam ennyire a sulit. Tudom, hogy mindenki megbámul majd, nézik, hogy mit keresek itt, de biztos vagyok benne, hogy nem lesz gond a beilleszkedéssel.
A lycée nagy hippi hely, Joel lánya, Isabelle is oda járt, állítólag mindenki úgy néz ki mint ő. Szakadt lógós nadrág, virágos póló, hatalmas sál és Krisztus szandál. Franyukám szerint kicsit túlzásba viszik a 60-as évek életérzést, mindent hippi szeretet vesz körül (a tanárok nagy örömére). Pár éve pl. ki voltak akadva, mert mindenki sört ivott a suliban óra alatt.
Lassan felkelek,elküldöm a kövér macskát az ajtóm elöl, megint be akar jönni. Tegnap épp zuhanyozni mentem volna, őrizetlenül meg nem szívesen hagyom a szobámban, nem akart kimenni, a „SICC”-re se reagált, úgyhogy bekapcsoltam az epilátorom ösztönzésképp. Mire egyet pislolgtam eltűnt.
Hát ilyen itt a mindennapi élet.
Bises