Weekend

Riadtatok már fel mutáló kamaszhangra, amint franciául rappel?
Nem kellemes.
De legalább hallottam valamit az öcsémtől.
Amióta megérkeztem ide, ő az egyetlen ember, aki nem kedves és barátságos velem.
Igazából barátságtalan mindenkivel. Nem sokat beszél, néha oda-oda böffent valamit a családnak, különben végig haragban van a világgal. Próbáltam beszélgetni vele, de egyszavas válaszokkal elintézett, pedig nagyon jól tud angolul, sokat jár az apukájához Amerikába ( a szülők elváltak 4 gyerek után) , szóval a nyelv nem okozhat gondot.
Általában nincs itthon, ha mégis, akkor Liont, a macskát szekálja.

Néhány szót a macskákról.
Három van belőlük, de egyik se normális.
A legelső szabály amit megtanultam, hogy nem nyúlunk a nagy, oroszlánszerű kandúrhoz.
„Olyan mint egy oroszlán. Tekintsetek rá úgy mint egy oroszlánra!”-ezek voltak franyukám első intő szavai.
Állítólag ha hozzáérsz neked ugrik és szétkarmolja az arcod. Hogy kicsit izgalmasabb legyen a helyzet, diabéteszes, szóval egész nap ennie és innia kell.
A második macskának rögtön két neve van, de egyiket se lehet megjegyezni. A legkövérebb macska akit valaha láttam, tulajdonképp a hasán gurul. Egyébként fogyókúrán van, szinte semmit se ehet, úgyhogy egész nap bújik mindenkihez és nyávog a kajáért,tisztára olyan mint egy nyávogó kutya.
A harmadik macska, olyan mint egy macska!! Nem dagadt, nem is diabéteszes és hébe-hóba meg is lehet simogati. Nagyon öreg és nyugodt. Viszont nagyon félénk is, amint megjelenünk az ajtóban elrohan.

Tegnap nagy családi vasárnapi ebéd volt. Roxane hazajött a barátjával, Romain-nel. Roxane tényleg kedves, sokat beszélgettünk frangolul, örülök, hogy haza költözik!
Roxane barátja igazi francia srác. Borosta, fekete haj, bőrdzseki, oh lala! Ő is nagyon kedves volt, de vele inkább csak franciául lehet beszélni nem nagyon tud angolul.

Ebédre ratatuille szerű étel volt rizzsel, és kolbásszal; utána almatorta vaníliafagyival. Meg persze sajt. Megtaláltam az eddigi kedvencemet. A nevét nem tudom, krémes, medvesajt szerű az állaga, de nagyon erős az íze.
Ja, és a sajtvágásnak is megvan a technikája, nem úgy van az, hogy csak vágunk egy szeletet; még mit nem! Közepes erősséggel, a háromszög csúcsát óvatosan kihagyva, a háromszög hosszabbik oldalainak a széléről kell vágni. Érthető…
Inni egyébként vizet iszik mindenki. Csapvizet, nem Eviant. Mindenki azt hiszi Eviant isznak, de amióta itt vagyok csak plakáton találkoztam Eviannal. A csapvizet töltik egy speciális kancsóba, ami megszűri a vizet.

Ebéd után körülnéztünk Annikával a faluban.
Tudom, hogy Franciaország meg Tour de France de hihetetlen mennyien bicikliznek!! A Balaton ehhez képest semmi! Öt másodpercenként elment mellettünk valaki bringával. Ráadásul mindenkinek profi biciklije van, hozzá illő nadrággal és pólóval. Fiatalok, öregek, férfiak, nők, csoportokban vagy egyedül, tökmindegy. Azt hittük edzést tartanak, de franyukám elmondta, hogy ez csak a nagyon alapvető hétvégi forgalom, és hogy sok gondot okoznak az autósoknak.(Meg a francia kormánynak.)

Később elmentünk franyukám egyik barátnőjéhez, Joellhez a szomszéd faluba. Egy hatalmas kúriában élnek, minden nagyon régi, franciás, két focipályányi kerttel,gyümölcsössel, patakkal, kerti tóval meg egy malom maradványaival. Az egész chateau nagyon tágas, régi (nem csak valami régies másolat) és mindent átjár azaz igazi bohém hangulat.
Joel nagyon bejött, látszik rajta, hogy nem teljesen normális. Munkájaként meztelen embereket rajzol és szobrászkodik. A férje, Nicholas épp kerészkedett. A három gyerek mellé van még egy kutyájuk is, aki egy rummárkáról kapta a nevét. Franyu, Joel, Annika és én elvittük sétálni. Joelék kertje a mezőre nyílik a teheneken átvágva, a patak mellett sétáltunk, a kutya rendre beugrált a vízbe, vagy kacsákat kergetett, amikor megunta fogott egy hatalmas ágat, előre rohant, lefeküdt a földre és nagy szemekkel várta, mikor dobja el neki valaki. Csekély kétórás túra volt, közben egy csomó franciával találkoztunk. Többnyire idősebbek, kézenfogva, beszélgetve. Itt az öregebbek sokkal többet érintekznek egymással mint otthon. Az egészen öregek is úgy ölelkeznek az utcán mint a fiatalok.
Hazafelé szedtünk gyümölcsöt Joeléknél, majd útba ejtettük az uszodát, tele volt, mellette fiatalok rugbyztek, kosaraztak, fociztak, teniszeztek.

Hazeérve beszélgettem kicsit a szomszéd bácsival, épp kint levegőzött. Nagyon tetszettem neki, mondta, hogy bármikor átmehetek :) . Vacsorára az előző napi maradékokat ettük, sajttal és paradicsommal. Utána vasárnap esti „Micsoda nő” á la français, a végén már zsongott a fejem a sok franciától. Az ágyban fekve, „pas non!”-októl meg „ ouais”-ktől részegen aludtam el.

Első napok a családnál

Ezt a bejegyzést reggel 7-kor írom, korán felébredtem, nagyon jól aludtam. A parketta nagyon hangos az egész házban hallani, amikor elmegy valaki, de az ágyra semmi panaszom nem lehet. Kényelmes, meleg és nem nyikorog ha oldalra fordulok. Álmomban otthon buliztunk a Zsófival; ébredéskor egy pillanatra nem tudtam hol vagyok, nem csoda, hiszen annyi különböző helyen aludtam az elmúlt héten.
Nagyon furcsa, hogy a hét elején még Pécsett voltam.
Az utolsó hét nehéz volt otthon, sokkal nehezebbnek tűnt, mint a beilleszkedés itt. Egyenlőre a „minden új és jó” szakaszban vagyok.
A ház nagyon franciás. Kicsi, de magas, a szobák se túl nagyok és azt hiszem itt rend problémáim se lesznek. Mindenhol könyvek, CD-k és DVD-k. Hasonlóak mint amik nekem vannak; este az Entre les murs-be (Az osztály) néztünk bele, franciául, francia felirattal.
A családdal többnyire fr-angolul beszélek. Az anyukát egészen meg lehet érteni, próbálok is válaszolni franciául (bár általában lemészárolom a francia nyelvtant) aztán ha nagyon mellé ment a beszélgetés akkor angolul elmondja még egyszer. Az „öcsém” tegnap este érkezett, az anyuka már sokat mesélt róla. Elég sok baj van vele, most új iskolába megy, a leírás alapján igazi enfant terrible. Franyukám este 9-kor hozta haza az állomásról , táborozni volt Cộte D’Azur-n. Őt elég nehezen lehet megérteni, részben mert úgy beszél mint egy igazi korombeli, ráadásul verlannal keveri. (cigaerette-garetteci )
Roxanenal a „nővéremmel” csak egy pillanatra találkoztam, ha minden igaz ma este jönnek vacsorára a barátjával. Nagy mosollyal, vidám „bonjour”-ral fogadott, puszi-puszi, „ça va?” meg ilyenek. A puszizkodással nincs bajom, Európa többi részéhez képest mi is elég sokat csináljuk; bár a franciák ezt is eltúlozzák. ( Pl.: a felkészítő táborba érkezve az ÖSSZES YFU-s végignyalt minket).Annikának nehezebb az elfogadni ezt a szokást, náluk puszi nincs és csak akkor ölelik meg egymást ha elutaznak.

Az iskoláról még semmi biztosat nem tudok, hétfőn tudjuk meg van-e hely a hozzánk közeli gimnáziumban, ha van, rögtön hétfőn elmegyünk beiratkozni, megkapjuk az RER bérletünket és onnantól kezdve ingyen vonatozhatunk a suli illetve szombat reggel és vasárnap este Párizs és Les Moliéres között! Ha nincs hely ebben a gimiben, akkor átmegyünk a limoursiba, hátha majd ott. Az egészre két napunk van, szerdán kezdődik a suli.
A falumról annyit, hogy sokkal inkább kertváros szerű mint falu, tehát nem kell a magyar falura gondolni, nincsenek tehenek az utcán (meg tehénszar se) . Franyukám mondta, hogy minden 5 kilométerre van, az iskola, a piac, posta… itt Les Moliéres-ben össz-vissz egy hentes, egy pék, egy fodrász, egy óvoda-általános iskola és egy gyógyszertár található.

A kaja itthon is jó. A bátyám nagyon élvezné, itt aztán ehetne annyi zöldséget amennyit akar.
Az első ebédünk sült csirke volt, nyers zöldségekkel meg természetesen baguette-el; majd franyu kihozott egy nagy tálat tele sajtokkal és végigmondta mi micsoda… ha eddig azt hittem, hogy viszonylag sok féle sajtot ismerek, akkor ezek után csendben maradok. Sajt után volt még gyümölcs meg joghurt. Vacsorára franyu új kaját készített, paradicsomos-sajtos egybensült valamit. Előtte és mellé természetesen saláta balzsamecettel, mellé baguettet lehetet venni, de nekem nem kellett. Utána barack, füge és/vagy joghurt. Az adagok otthon nevetségesnek tűnnének,a tányér nagyrésze tele van zölddel, „igazi” étel csak nagyon kevés, mégis mindig jóllakom. Franyukám mindig kínál, hogy kérünk-e még, de nem tudok többet enni. Most értettem meg igazán, miért nem híznak a francia nők.

Szerdáig jó világ van, onnantól kezdve reggel 8-től v fél 9-től délután 5-ig, 6-ig iskola. Aztán házit kell írnom (nem vicc), ami az elején minimum 1 órát elvesz, utána pedig még sportolni is kell. Franyu mondta, hogy épp emiatt áltában este 9-kor vacsoráznak. A sport érdekesen van megoldva, jövő hétvégén a gimnáziumba az összes közeli sportklub ellátogat standokkal és ott lehet feliratkozni. Remélem lesz röplabda, de ha nem, akkor lehet, hogy újra a vívást választom. A családból mindenki vívott, mindenütt sisakok és tőrök hevernek, az öcsém is jár edzésre.
Nem tudom mennyire lesz időm írni, lehet, hogy csak heti egy bejegyzésre futja majd, szóval előre is bocs. Gondoljatok a YFU-s szlogenre „ A jó hír, ha nincs hír!”.
Most megyek,megnézem felkelt-e már valaki.
Bises

Út, tábor (aug 27-29)

Az utazás előtti éjjel alig tudtam aludni. A szúnyogokra fogtam, pedig csak nagyon izgultam. Csütörtök reggel aztán teljesen megőrültem.
Egyrészt féltem a repüléstől – a legutóbbi AllItalia-s út még elég élénken bennem él – másrészt meg csak úgy féltem általában.
Az első meglepetés a reptéren ért, 7:50kor a check-in pultnál közölték, hogy már nincs hely a gépen („túlfoglalás van”). A pontos okot csak később tudtam meg. Mindenesetre 9:10-re odaküldtek minket a Tamással (ő a másik srác aki jött Fro-ba) a 22-es kapuhoz, hogy ott majd eldől van-e hely nekünk. A 22-es kapunál semmi se történt, 9:10kor, de még 10:10kor se. Ültünk a földön, olvastunk, beszélgettünk. Egyszer csak Pál KATALIN-t hívták a pulthoz, de egészen a harmadik hívásig nem esett le, hogy rám gondolnak…
Mint kiderült, nekem van hely a 9:40-es Malév gépen (ami végül csak 11-kor indult el), de a Tamásnak nincs. Választhattam: vagy egyedül megyek, vagy ott maradok még a 15:45-ösig és elfogadom a 250 Euro kárpótlást. Az utóbbit valasztottam,
de rendesen szenvedtem a további 6 óra alatt.
Felszállás előtt nem sokkal a YFU France telefonált, hogy nem találtak minket a reptéren. Elmondtuk mi a helyzet, végül megoldották azzal, hogy az igazgató kijön majd elénk.
A repülő út alig volt 2 óra, a gépen javarészt franciák ültek, már zsongott a fejem a sok „vartyogástól” mire leszálltunk. Az igazgató, Didier ott várt ránk, taxival behozott minket Párizsba.
Hihetetlenül megkönnyebbültem, hogy végre itt vagyok. A Nap is sütött, Párizsban voltam, a francia rádió éppen Coldplayt játszott Didier pedig franciául próbált kommuniálni velünk.
(Elmesélte, hogy öt éve fogadott egy magyar fiút, Danit,aki megígérte neki, hogy ha idősebb lesz egy szőkével és egy BMW-vel jön vissza Párizsba. Azóta is várja.)
A táborba belépve mind a 80 gyerek egy emberként fordult felénk, olyanok voltunk mint a csili-vili új játékok. Hamar összebarátkoztam a lányokkal. Találkoztam Annikával, akivel kettős elhelyezésben leszünk, igazán kedves lány. Este 11-kor már annyira fáradt voltam, hogy egymás után kétszer szóltam a többiekhez magyarul. (Itt mindenki angolul beszél.) Egy nyolcágyasban vagyok, mellettem belga, másik oldalt osztrák, a szoba végében észt, de van itt még dán, mexikói, svéd és kínai is.

Éjjel végre kialudtam magam, reggel 6-kor magamtól ébredtem. Mivel még másfél órám volt ébresztésig, de aludni már nem tudtam, csak hallgattam Párizs zajait. Jó érzés újra itt lenni.
A reggeli igazi franciás volt, egy croissiant-t ettem, aztán ebédig semmit. A kaja egyébként nagyon jó.
Ha ilyen lesz a suliban is teljesen meg leszek elégedve.
Ebédnél meg vacsoránál is választhatunk előételt ( reszelt répa, dinnye, meg mindenféle saláták) ,3 fajta főétel közül, 3-4 féle körettel, aztán valamilyen desszertet ( puding –kevésbé édes mint az otthoni-, mousse, créme brullé, egy szelet almatorta stb.).
Mai ebédem salátából, lazacból és zöldbab + krumpliból és csokipudingból állt.

Most éppen délutáni lazulás van. A programok ugyanazok mint a horányi felkészítő táborban, még a témák is, csak most angolul. De este elvisznek minket a belvárosba, aztán hajókázunk.
Viszek fényképezőt. Talán fotózom is.


[Később]

Gépet vittem, fotóztam volna, ha nincs teljesen sötét, egyetlen képet tudtam csinálni, ami viszonylag normális lett, a többi mind elmosódott. Gondolom állvány kellett volna, ráadásul a hajó mozgott is.

megbeszeltem a francia szamitogeppel, ugyhogy most regebbi postok jonnek

voila

nulladik

Hát itt vagyok.

Összepakolva, lemérve, felcímkézve, útra készen (?) .

Holnap délután megyünk fel Pestre, onnan pedig csütörtök reggel repülök Párizsba.

Hiába szoktattam magam a gondolathoz, hogy elmegyek, most úgy érzem minden olyan hirtelen jött. Pár hónapja még csak ízlelgettem a ’cserediák’ szót, csütörtöktől viszont nyakig benne leszek.

Vegyes érzelmekkel indulok. Egyrészt nagyon várom, szeretem a franciákat, meg úgy általában mindent ami velük kapcsolatos. A gondolat, hogy egy teljes évig ( na jó 10 hónapig) ott élhetek fantasztikus. Viszont bizonyos dolgokat, sokkal inkább embereket, nem szívesen hagyok itthon. Az a szerencsém, hogy nagyon akarom ezt az évet, különben megpusztulnék.

Ma volt a búcsúestém Pécsett. Elmentünk a kedvenc kávézómba ( ami igazából egy kocsma) , ott volt a legtöbb barátom az osztályból, sokat beszélgettünk, nosztalgiáztunk. Nagyon jól éreztem magam, nehéz volt eljönni.

A legnehezebb búcsú mégis holnap vár rám.

Kilenc hónapja, hogy járunk.

Kilenc hónap azért kilenc hónap. És hiába van mindenféle biszbasz amitől úgy érzem „mintha egy karnyújtásnyira lennénk egymástól”, azért ez nagyon nem ugyanaz. Hiányoznak a jól ismert szagok, illatok, érzések.

Ugyanez érvényes Anyuékra is. Nálunk mindig is nagy szerepet játszott a család. Nem gyerekes függőségről van szó, csak megszoktam, hogy itt vannak ha kell valami; van vasárnapi ebéd, tonhalas spagetti, kutya stb.

De megpróbálok nem csüggedni, végülis a változás volt a fő indok, amiért jelentkeztem.

Ott lesz majd francia Anyuka, francia család, francia vasárnapi ebéd, francia tonhalas spagetti és kutya helyett francia macska.

Nem lesz könnyű, ebben biztos vagyok, de legalább megélem ezt is (eggyel több dolog amiről filmet írhatok J ), a nehéz pillanatoktól nem félek. Lehet, hogy nagyon mélyen leszek, de előbb-utóbb úgyis felállok, leporolom magam és az élet megy tovább.

C’est la vie!