/>
A múlt hétvégét Párizsban töltöttem, szombat és vasárnap reggel is a fél 9-es vonattal indultam el. A sok vonatozás, metrózás, sétálás, ottlét azért fárasztó tud lenni, úgyhogy eltökélt szándékom volt, hogy ezen a hétvégén meg se közelítem kedvenc fővárosunkat.
Péntek este már egészen másképp gondoltam, szombaton „cinéma-audiovisuel”-en végig az interneten keresgéltem a moziműsorokat. Hihetetlen mennyi moziban mennyi filmet adnak, eredeti nyelven, franciául, 3D-ben vagy simán; sőt még a vakoknak is vannak előadások!! Mme Merlin a „Forum des images”-t ajánlotta, ahol csomó film közül lehet választani és egyedül fejhallgatóval nézheted, vagy ha 4-en,5-en vagytok kibérelhettek egy külön kis termet csak magatoknak. Az egészet 5 €-ért ami jócskán az átlag mozijegy árán alul van. Végül a sorsra bíztam a filmet.
Alejandrával negyed egykor fogtunk egy vonatot és egykor már Les Halles-ban is voltunk. Hétvége lévén még több külföldi volt, akik vásároltak vagy épp elveszetten kóvályogtak. A nagy tömegben különváltunk és találkozót beszéltünk meg fél 4-re a Champs Elysées-re, hogy ott a sok moziban csak találunk valamit.
Szombaton fotózni szerettem volna, de a csúnya esős idő ebben némileg meggátolt. Eleinte a Pompidou központban sétáltam és életemben először útbaigazítottam külföldieket is.
Később elmetróztam a kedvenc helyemre a Le Marais negyedbe. Le Marais főként a zsidókról és a melegekről híres illetve kisebb, „vintage” ruhaboltokat találni. Ha enni akarunk valami jót, de azért a pénzünkre is figyelni, innen szoktunk választani valamit. Elég csak a Rue des Rosiers-en végigsétálni, hol falafel-t enni hívják be a „mademoiselle”-t, hol pedig „mademoiselle” ragad a pékségek ablakaihoz és bámulja a finomságokat. Néha egy-egy meleg párt látni, meleg könyvesboltokból kilépve, meleg szeretettel körülvéve; de ez Párizs hamar hozzászokni az ilyenhez. (Akit ez felháborít, az pedig maradjon otthon.) Nekem akkor is ez az egyik kedvenc helyem és épp hazaértem után olvastam, hogy Jim Morrison is hasonlóan érzett. Sőt, itt is lakott, a házára rákeresve jöttem rá, hogy már nem egyszer elsétáltam előtte. Legközelebb majd jobban megnézem magamnak ezt a Rue de Beautreillis 17-et.
Fél 4-re elmetróztam a Champs Elysées-re, találkoztam Annikával. A Gaumont moziban kiválasztottuk a „L’imaginarium de Docteur Parnassus”-t majd a film kezdése előtt turistáskodtunk kicsit. Megkésve értünk vissza, már alig volt hely a teremben. Mindig elfelejtem, hogy a francia mozikban nincs ülésre szóló jegy. Még egy érdekesség, hogy az ételreklámok alatt az alsó sávban folyton életmód tippek mennek („egyen napi háromszor tejterméket” ”igyon meg napi másfél liter vizet” stb) , de lehet, hogy ilyen Magyarországon is van, csak nem tűnt fel eddig. A filmet pedig még fel kell dolgoznom, mire kritikát tudjak mondani róla, egyelőre az „érdekes”-nél állapodok meg.
Mire kijöttünk a moziból már besötétedett, az egész Champs Elysées fényben úszott, sajnos fotózni nem sok időm maradt, sietni kellett a Chatêlet-hez elcsípni egy RER-t még 7 óra előtt. A hazaút természetesen nem ment simán, nem először volt, hogy vonatot kellett váltani, mert félúton bemondták, hogy mégse abba az irányba megy mint ami ki volt írva.
Ezekhez is hozzászoktunk már, nincs értelme háborogni, egész egyszerűen:”C’est la vie, c’est la France”.
Hamar rájöttem arra, hogy itt legalább annyi dolog nem működik, mint Magyarországon, a különbség sokkal inkább a hozzáállásban van. A franciák büszkék az országukra. Egy francia szájából sem hallottam még, hogy „na ez is csak ebben az országban történhet meg”. Szeretnek a politikáról beszélni és szidni azt, de jajj annak, aki külföldiként rosszat mond Franciaországra. A világ leglehetlenebb közlekedése pedig kétségkívül itt van, a H1N1 oltásért is hihetetlen mit kell intézkedni és hogyha valamit meg kell oldani azt a legbonyolultabb úton teszik meg; viszont éppen ezért ennyire szerethetők. Lehet, hogy csak az otthonról való elszakadás váltotta ki ezeket a nacionalista érzéseket, de legyünk már kicsit büszkébbek magunkra! Sok jó dolog van Magyarországon, ami otthonról fel se tűnik. És ugyanígy Franciaországban is megtalálhatók a rossz dolgok a sok jó mellett.
Íme, ez a cserediákság legnagyobb haszna, hogy megtanuljuk: nem lehet egy országra, népre azt mondani, hogy jó vagy rossz egy-egy élmény vagy egy ember alapján. Ugyanígy nem lehet, egy ott töltött hét alapján. Valami fogalmunk lesz róla, de bármilyen turistakönyv vagy dokumentumfilm kevés. Azok mások élményei, ahogyan ők látták, ezek pedig az enyémek. Három hónapja élek itt, most mondhatom azt, hogy kezd valami fogalmam lenni a franciákról, de ez még mindig édeskevés. Az elkövetkezendő hét hónapban nagy munka vár rám.
Addig is: bisoux mindenkinek.
Paris, je t'aime
Kedd sztrájkkal, szülinappal és grippe A-val
Hétfőn kezdődött az első iskolai sztrájkom. Először csak a kisebb mozgolódásokkal, a szünetekben hangosbemondón kiabáltak páran az udvaron, míg mások „grève dans l’education”-feliratú röplapokat osztogattak.
Az itteni három hónapom alatt rájöttem, hogy a franciáknak a sztrájk legalább annyira fontos, mint az ételek és legalább olyan szenvedéllyel tudnak sztrájkolni, mint az ételekről beszélni. A sztrájk néha igazán kemény tud lenni, a két héttel ezelőtti RER (elővárosi metró)–sztrájk remek példája volt annak, hogy mennyire kitartóak tudnak lenni. Hétfőn, kedden és szerdán teljesen kihalt volt az állomás környéke, mindent besötétítettek, lehúztak, a vonatok reggel még néha-néha jártak (félúton persze) de délután 5-6 körül már Párizs külvárosában megálltak és lehetett más megoldást keresni a hazajutásra. Csütörtökön egy napra felfüggesztették az egészet, „visszaállás a mindennapi menetrendre” volt a program neve, de lényegében ugyanaz történt mint amikor sztrájkoltak. Péntektől aztán megint nem járt semmi utána hét hétfőig.
Érthető, hogy izgatottan vártam az első iskolai sztrájkom fejleményeit a francia oktatási reformokról. Kérdezgettem mindenkit, hogy most mi ellen is kell tüntetni, de valahogy úgy tűnt ők se tudják igazán, végül Monsieur Camerini rendesen elmagyarázta.
A francia iskolarendszer szerint a gimnázium utolsó két évében (11.,12.) fakultálódnak az osztályok. S-Scientifique (tudományos), L-literaire (irodalom) és ES-économie et sociale (gazdaságtan).Vannak iskolák ahol több van, de ez a három az alap. A baj az, hogy az egyetemre bejutáshoz az S-esek érettségijeit preferálják, míg az irodalmasokét lenézik. Nem egy olyan eset volt, hogy bölcsész egyetemre rosszabb jegyű S-est vettek fel, L-es helyett. Ezért tehát az S-re túljelentkezés van, az oktatási minisztérium pedig éppen ezért csökkenteni szeretné az egyes fakultációk tantárgyait, hogy az S tényleg tudományos legyen és tényleg azok menjenek oda akik orvosok vagy tudósok akarnak lenni. (Pl: S-ben megszűnne a történelem 12-ben.) Ugyanakkor az elvett órákat a tanulási nehézséggel küzdők felzárkóztatásával töltenék. A baj az ezek miatt megnövekedett osztálylétszámmal van.
Személyes véleményem szerint a francia oktatási rendszer nem túl jó, ez az egész felosztás kizárja azt, hogy szélesebb látókörük legyen (nekem pl. L-ben nincs is matekórám), három tantárgyra tanulnak folyamatosan és azt se mondhatnám, hogy annyira jók lennének töriből/filozófiából/irodalomból. Annikával mindketten egyetértünk abban, hogy alapvető dolgokat nem tudnak. Tegnap történelemórán Ronald Reagan-ről volt szó, rajtunk kívül senki sem hallott még róla. Ma pedig Oroszország fő vallását találgatták 5 percen keresztül, mire végül lelőttem a poént. Olyan mintha Franciaországon, Anglián és Amerikán kívül más nem is létezne számukra. Persze, ezek csak az én tapasztalataim.
Szóval kedd reggelre az iskola főépületét elbarikádozták. Reggel 7-től hordták oda a raklapokat, a tanulók fele nem jött be, másik fele pedig kint állt a hidegben. A főszervező Joseph, az osztálytársam volt. Színpadot csináltak maguknak, hozták az erősítőket is a gitárokhoz, délig folyamatosan koncerteztek, a termekbe is behallatszott a zene, így az a pár ember, aki órára ment se tudott figyelni. A szünetekben a hangosbemondón követeltek és a tömeg lelkesen kántált illetve termoszokat adogattak körbe kávéval, cigit sodortak annak, aki kérte. Én két óra lógás után el kezdtem fázni, így filozófiára már bementem a hátsó bejáraton, kb. 10-en voltunk. Délután 3-ra a sztrájk ellaposodott és akik egész nap kint álltak hazamentek.
Összességében pozitív dolognak tartom, hogy így kiálltak a jogaikért, de talán még hihetőbb lett volna, ha igazán tudják miért állnak ott. Mindesetre a tanárokat nem zavarta és legalább egy napig nem volt suli. (itt bezzeg nem kell ledolgozni.)
Miután hazaértünk gyorsan befejeztem Alejandra gyümölcsrizsét és már indultunk is Joellékhez vacsorára. Joelle fia Martin grippe A-val (a grippe A-t fogom használi mert a sertés influenza csúnya szó) volt otthon egész nap. Végre találkoztam életem első grippe A-s emberével. Zöld maszkkal járkált, kicsit lázpiros volt, kicsit köhögött, de úgy tűnt, hogy életben fog maradni. Amikor az apja, Nicholas is hazajött jól megnézte, majd kiröhögte a fiát a zöld maszkkal. Igazából jellemző Franciaországra, hogy nem reagálják túl a dolgokat és ez nagyon szimpatikus. Martinnal együtt röhögött a család, Nicholas mindig külön tányérból szedett neki meg távolabb ültették de körülbelül ennyivel le is volt tudva a dolog. Nagyon jól éreztem magam,felköszöntöttük Alejandrát, ettünk lasagnát, a csokitortát természetesen Martin sütötte; Joelle még az egyetlen mexikói „lánya” kérésére se állna neki desszertet csinálni. Desszert és ajádnékozás után 11-kor hazajöttünk.