Én lennék a zabhegyező

Péntek éjfélre végre sikerült blogírós pózban elhelyezkednem. Csináltam magamnak egy tál teát, beraktam a The Velvet Underground első (klasszikus) lemezét és átfutottam még egyszer a francia híreket, köztük Mr. Salinger halálhírét.
Mai napig emlékszem arra a pillanatra amikor 12 évesen a kezembe akadt az acélkék borítójú Zabhegyező. Az akkori Harry Potter-mániámból rögtön kirántott, valahol éreztem, hogy Holden Caulfield merőben különbözik a csupa szív, bátor és önfeláldozó Harrytől és sokkal inkább hasonlít ránk, hétköznapi halandókra. Szerintem a hősökben egy idő után nem sok érdekes marad, ahogy Andy Warhol nagyon jól megmondta, a valódi emberek elég érdekesek önmagukban is.

Ez a hét egyébként nem kezdődött túl jól. Hétfő reggel valamilyen megmagyarázhatatlan okból arra ébredtem, hogy hiányzik a családom. Régóta nem éreztem így, eléggé meglepett, csak álltam a fürdőszoba-tükör előtt az álmos önmagammal szembesítve és sírhatnékom volt. Öt hónappal a hátam mögött azért megtanultam kezelni az ilyen helyzeteket, így a legjobbat tettem:fogtam magam és elmentem suliba. Órák alatt úgyse gondolkozom ilyesmin. Hazaérve aztán tényleg rossz híreket kaptam otthonról, vissza is zuhantam a reggeli állapotba, szerencsére vagyok még annyira gyerek, hogy egy éjjel alatt kiheverjek mindent. Egész egyszerűen rossz nap volt.

Kedden Magyarországról olvastam a Le Figaro-honlapján. A Jobbikot és a Magyar Gárdát boncolgatták, kíváncsi voltam, hogy ezek az „igaz magyarok” már megint mivel hívták fel magukra a figyelmet, minimum forradalomra számítottam, de az index nem sokat segített, végül anyu mondta, hogy Belgiumban parádéztak. Gratulálok.
Most, hogy itt élek Nyugat-Európában kívülről is látom magunkat, jobban mondva látom, hogy látnak minket. Nem lenne rossz a helyzet, legtöbbször Ausztria mellé helyeznek , ismerik a Tokajit és tudják, hogy a magyar nők szépek :), de a.cikk után komolyan mérges voltam. Nem értem minek kell így lejáratni magunkat, miért jó hogyha úgy írnak rólunk mint az országról „ami komoly veszélyt jelent Európára”? Még ha egyesek szerint ez így is van, ebben én nem hiszek. Az antiszemitizmus nagyon érzékeny téma errefelé és ha bármi komolyabb történne az Unió válaszolna elsőként és mi húznánk a rövidebbet. Viszont az igazsághoz hozzátartozik, hogy az otthoni híreket nagyon nem követem figyelemmel és a nézőpontom korántsem pontos. Nem is politizálok tovább, csak ki kellett adnom magamból.

Tegnap raclette- vacsorán voltunk egy ismerős családnál és ezzel újabb dologgal bővült a „mit viszek haza” listám.A raclette-sütő valójában egy kétemeletes sütő. Az első és a második lap közé kis tálkákban sajtot rakunk (de lehet zöldséget és sajtot) , a legfelső lapon pedig sütögetni lehet, nálunk csak előre megfőtt krumpli került rá, hogy melegen tartsa. Eközben körbejárt egy hatalmas tál mindenféle füstölt sonkával, prosciutto-val, szalámival stb. aztán koktélparadicsomok meg zöldségek, mindenki szedett amennyit akart. Majd vettünk krumplit is és a közben jól megolvadt sajtot az egészre ráborítottuk. Igazából nagyon egyszerű dolog, de szerintem ötletes és a legegyszerűbb ha vendégség van mivel mindenki magának sütöget. A krumpli mániámat újból kiélhettem, pláne, hogy a francia krumplik szebbek! Franyu szerintem menekültnek gondolhat, mert mindig odáig vagyok amikor vesz krumplit, hogy „milyen szépek”. De ha egyszer igaz…

Reggel az átlagos pénteknél egy órával korábban kelhettem mivel 9-re Orsay-be kellett mennem Alain Resnais (Szerelmem, Hiroshima) –napra. Szép esős időnk volt, az első busz nem is jött, így igazából csak 9 után értem oda, de tudtam, hogy nem baj. A franciák nem a legpontosabbak 10-15 perc késéssel mindig számolni kell. Két rövidfilmet láttunk, az egyik a Francia Nemzeti Könyvtárról a másik pedig egy műanyag tál gyártásáról szólt, majd a „Tavaly Marienbad”-ban és a „Muriel” volt soron. Az utóbbi kettőt szívesen újranézném, főként a „Tavaly Marienbad”-bant. Resnais mozija nagyon intellektuális, valószínűleg 3-4-szer kéne látnom magyar felirattal mire tényleg megérteném. A csoport egyébként kollektíven utálta az összes filmet, de én akkor is adnék neki még egy esélyt. Valószínűleg Holden Caulfield hatására vonzódom a meg nem értettekhez, de én igenis meg akarom érteni, biztos nem viccből vágta össze-vissza a filmjeit.

Lassan le kéne feküdnöm, megint egy órán keresztül elszórakoztam az írogatással, ami nem is lenne baj ha nem éjfélkor állok neki. Holnap pedig iskola, aztán elmegyek a La Femis-re (francia filmiskola) nyíltnapra majd pogácsát sütök a vasárnapi YFU-s banzájra.
Nem sok kedvem van hozzá, valószínűleg ott ülünk majd hat órán át, minden problémát megoldunk fél óra alatt, aztán nézzük egymást és megbeszéljük mennyire megváltoztunk. Igaz ami igaz, a naplóm is egy nagy változás-folyamat, de minek állandóan ezt boncolgatni? Fiatalok vagyunk, változunk; főként ha kiragadnak minket az eredeti környezetünkből akkor elkerülhetetlen az ilyen. Majd júliusban meglátjuk mennyire mutálódtam. Addig is itt ez az idézett amit kerestem Salinger-től :

„Semmi nem változik; ami változik: az ember saját maga. Nem az, hogy idősebb lesz, vagy ilyesmi. Nem éppen azért. Csak éppen megváltozik. Mondjuk, most kabátban megy. Vagy az, aki legutóbb a párja volt, skarlátot kapott, és most más a párja. Vagy a Miss Aigletinger helyettese viszi az osztályt. Vagy az ember hallotta, hogy a szülei reggel állati nagy parádét rendeztek a fürdőszobában. Vagy az ember csak elment az utcán egy pocsolya mellett, amin szivárványszínű benzinfoltok úsznak. Úgy értem, az ember kicsit mindig más, nem tudom ezt pontosan megmagyarázni. És még ha tudnám is, nem biztos, hogy akarnám.”

Sokadik hétvége (már nem számolom)

Vasárnap reggel 11:
Kimegyek a szobámból, lebonyolítok egy „Bonjour, ça va?” párbeszédet franyummal aki épp a híreket olvassa. Lemegyek a lépcsőn, megcsap a légfrissítő illata, rögtön tudom, hogy Leo ismét „alakított” egyet az alomba és hálát adok, hogy nem 10 perccel előbb keltem fel.
A konyhában Leo a mosogatóban áll, csúnya nézéssel tudatja velem, hogy szomjas és ha nem kap rögtön inni rám támad. Ezúttal már harmadik próbálkozásra sikerült beállítanom neki a víznyomást! Ennek örömére előveszek egy levesestálat, felrakom a teavizet, a „Marriage” teafűért és mézért nyúlok. Majd újabb tálat keresek és beleöntök egy pohár joghurtot egy kis hazai szederlekvárral. Utána a kistányér jön a gyümölcsöknek, mellé kés.
Két fordulóból áttelepítem magam a konyhaasztalhoz, de akkor eszembe jut, hogy a teafű-tartó tálat elfelejtettem a tányéralátétekkel együtt. A hiányt gyorsan pótlom.
Előttem alátéten két levesestál, egy kistányéron egy alma és egy mandarin, egy teafű-tartó tál, egy doboz méz, két kiskanál és egy kés. Kezdőthet a szokásos hétvégi reggelim.
Ahogy végignézek az előttem sorakozó tálakon Jamie Oliver jut eszembe. A „pucér szakács” ennyi tálból egy komplett vacsorát főzne és nekem most mégse tűnik rendkívülinek.

Négy hónapja az egész úgy zajlott volna, hogy állva megeszek egy gyümölcsös joghurtot (akkor még nem ismertem a lekvár-natúr joghurt keveréket), egy filterre ráöntök némi langyos vizet majd felviszem a szobámba, leteszem valahova és fél órával később jut eszembe, hogy elfelejtettem kivenni a filtert, de akkor már ihataltlan az egész és hagyom a fenébe.

Ez a kis reggeli rutin ismét jó példája a különbségeknek és a változásoknak. Mert lehet úgy is csinálni, ahogy régen csináltam, meg lehet úgy is, ahogy most. A végeredmény végülis ugyanaz: megreggeliztem. Egyszer 25 percből, máskor 3-ból.
Félelmetes mennyire mutálódtam és legtöbbször fel se tűnik.
A híreket franciául olvasom, otthonomnak nevezem Franciaországot és Gordonka helyett Nicolas dönti el, hogy rosszabbul élek-e most, mint egy éve.

A felkészítő táborban elmondják az ilyen érzéseket is, de átélni megint más. Azt, hogy milyen felkelni úgy, hogy két országod van, két családod és megosztott életed nehéz elmesélni.
Júniusban, a már említett táborban levelet írtunk magunknak, amit a YFU karácsonykor kiküldött hozzánk. A levél alapján biztosan állíthatom, hogy otthonról sokkal nagyobb dolognak tűnt az egész külföldi év, a soraimat olvasva nem értettem minek fújtam fel ennyire. Ha belegondolok a felkészülés és az elutazás előtti hetek voltak a legnehezebbek. Jöttem volna, nagyon vártam, de azért féltem is. Nem tudtam, milyen lesz a család, suli és, hogy fogom bírni a honvággyal.

Manapság úgy gondolom, hogy cserediáknak lenni a lehető legjobb dolog, amit egy fiatallal történhet. Észtországban nagyon erős a cserediák-kultúra a fiatalok nagy százaléka kimegy egy évre „szerencsét próbálni”, szerencsére Magyarországon is egyre népszerűbb, de itteni hazámban még gyerekcipőben jár.
Liberális iskolába járok, így itt már hallottak róla de az általános tapasztalat az, hogy nem tudják hova tenni, mit keresünk itt. „Miért pont Franciaország?” „Ilyen lehetőség is van?” így az itteni szervezet legnagyobb feladata a csereév népszerűsítése. Franciaországból mindenki Amerikába akar menni, nyilván a rossz angoltanítás miatt. Pedig ott szokott a legtöbb probléma lenni és ha családot kell váltani nagy eséllyel három állammal arrébb kerülsz.
Aki most olvas és külföldön gondolkozik, annak mindenképp javaslom, hogy nézzen körül a világban. Amerika is biztos érdekes, de erről az országról mindenkinek van valami fogalma, a filmek/zene/szubkultúra miatt, az angol fejlődése miatt választani pedig nem sok értelme van, az első hónapokban mindenképp angolul fogsz beszélni. Különben a nyelv csak töredéke az élménynek, sokkal többet ér az, hogy kinyílik a világ, kapsz egy külföldi családot, barátokat stb.

Apropó barátok: tengap Pauilne-nal, Elinával, Annikával és Alejandrával Párizsba mentünk. A nagy hó miatt a reggeli órámra nem tudtam bemenni, a Milanoból hazaérkező franyu vitt le minket az állomásra 11-kor. Szerdán kezdődött a nagy leárazás, úgyhogy rögtön birtokba vettük a Rue de Rivoli-t (párizsi Váci utca) és a „soldes -50%-85%” feliratú boltokat. Ebédelni egy mexikói étterembe mentünk, életemben most ettem először rendes mexikói kaját, nagyon jó volt. Ha már, lúd legyen kövér alapon elmentünk a Les Halles-i UGC moziba megnézni Drew Barrymore új filmjét (Whip It!). Sajnos ezúttal nem hitték el, hogy 18 alatti vagyok, így fizethettem a diákjegy dupláját (10,50 E). Gyors filmkritikaként annyit, hogy Juno akar lenni, de nem sikerül neki. Aranyos, habkönnyű darab, de hiányzil belőle az az egyedi humor ami a Juno-t híressé tette. Egy letöltést azért megér, de moziba csak az nézze aki Drew Barrymore fanatikus (biztos van ilyen is) és/vagy korcsolyázik.

Egyelőre ennyit, megvagyok, jól vagyok és ha hosszabb ideig nem jelentkezek az csak azért van, mert az ügyes-bajos dolgaim túlzottan lefoglalnak. Azért majd próbálok hetente egyszer bejelentkezni.

Bisoux!

Hószünet!

J’adore la France!!
Komolyan, egész egyszerűen imádom! Minden hibája ellenére, azt hiszem ezt nevezhetjük szerelemnek. Karácsony óta szerelmes vagyok ebbe az országba! Lehet, hogy a sok libamáj ártott meg vagy a bûche de Noël vagy egész egyszerűen az, hogy csütörtök délelőtt van és teázgatva ülök az ágyamban „hószünet” néven.

A héten franyu Milanoba repült így magunk vagyunk Roxane, Hippolyte, Annika és én.
Annikával már rég be akartunk iktatni egy pihenő napot, azaz lógást „kipihenni az ünnepi fáradalmakat”. Hah. Franciaországban imádnivaló rendszer van a hiányzásokra. Az igazolás miatt nem szívatnak úgy, mint otthon, ahol minimum haldokolni kell ahhoz, hogy elhiggyék és nagy eséllyel még így is szívatnak utána a tanárok. Itt, ha reggel rosszul érzed magad, betelefonálsz, hogy nem tudsz bemenni, anyu/apu ír egy kis lapot, hogy beteg voltál. (Ha elmúltál 18 magadnak is megírhatod.) Orvoshoz nem kell menni, de lapot mindenképp le kell adni, mert ha már pár óráról hiányzol másnap reggelre ott a levél a szülőknek, hogy „Pierre/Anne-Marie hiányzott erről meg erről az óráról: Miért?”.

Ma éjjel se aludtam túl jól, a szünetben megszoktam, hogy éjjel 2-kor fekszem és 10-kor kelek. Éjjel megint felébredtem, csak négy körül aludtam vissza és nem voltam túl hálás, amikor reggel 6-kor megszólalt az az idegesítő pittyengő hang („Réveil-activé; réveil-activé”). Mindig a frászt hozza rám, olyan mintha tűzriadó lenne ráadásul rohadtul hangos; de télen csak ez tud kiugrasztani az ágyból. Egy elefánt finomságával levetettem magam az emeletes ágyam tetejéről, kikapcsoltam, majd visszamásztam és könyörögtem, hogy „csak ma” ne kelljen felkelnem… Ezt minden reggel eljátszom, de imáimra egészen máig nem kaptam választ. Ma úgy 10 perc magamban könyörgés után, Roxane bekopogott.
-Salut Kátá, láttad mennyi hó esett?
-Igen, igen, jól néz ki.
-A buszok viszont biztos nem járnak, akarod, hogy levigyelek titeket az állomásra (ahol az RER-re felülünk) vagy itthon maradtok?
A „vagy itthon is maradtok”-ra felcsillant a szemem, azért mondtam, hogy kérdezzük meg Annikát. Természetesen ő is itthon akart maradni.
A következő kör Hippolyte volt, de ő már a kopogásra rögtön „maradok!”-kal válaszolt.
Roxane elment egyetemre, mi visszaaludtunk.

Hát ilyenkor szerencse, hogy nincs itthon franyu, ő biztos elvitt volna minket kocsival akár akarjuk, akár nem. Na,nem mintha a suli vészes lenne. Most, hogy vége a szünetnek már tanulnunk is kell, de igazából októbertől kezdve folyamatosan egyre többet csináltunk és mostanra már majdnem ugyanazt a mennyiséget kapjuk házinak mint a többiek. A majdnem azt jelenti, hogy ha két disszertációt írnak a többiek akkor mi csak egyet; vagy két disszertáció tervet adunk le. A tanárok mind nagyon elégedettek velünk, bár ezt nem nehéz elérni, mivel az osztály nagy része semmit se csinál. Keddre kellett irodalomra írni egy 8 oldalas fogalmazást nem egy könnyű témáról („Pascal „Gondolatok”-jában a király-fogalma milyen jelentéssel bírhat?”), de egy hónapunk volt rá. 10-en adtuk be a 25-ből.
Egyszóval hiába kezdődik most ez a „kemény” szakasz, megszakadni nem kell. Nagyon furcsa nekem, hogy töriből nincs elméleti számonkérés, csak források alapján disszertáció, ami annyira nem nehéz, még mi cserediákok is simán írtunk tegnap 4 oldalt a „Globalizáció hatásai a drogkereskedelemre”-ről.

A karácsony nagyon jól telt, máshogyan ahogy azt megszoktam, eleinte hiányoltam a magyar ételeket de a francia karácsonyi ételek rendesen kárpótoltak. (Libamáj fügelekvárral, kakassült gesztenyepürével (ami sós) és a karácsonyi fatörzs) Karácsonykor már tényleg úgy éreztem, hogy a család 100%-os része vagyok és elmondhatatlanul jó volt. A szilvesztert Annikával és Alejandrával Párizsban töltöttük a Latin-negyedben bárról-bárra járkálva.

Még mindig ők a legjobb barátaim itt, de ahogy beszélek a többi cserediákkal majdnem mindenki cserediák-körökben mozog. Nyilván azonos élményeink vannak, nyitottabbak vagyunk stb. de ez nem gond. Az osztállyal is elvagyunk azért és az újévi fogadalmam pedig az, hogy nem fogok ezen stresszelni a lényeg, hogy jól érezzem magam az elkövetkezendő hat hónapban!
Bizony, már csak hat hónap. Tara, az ausztrál cserediák két hét múlva megy haza. Én nem bírnék, egyszerűen nem. Nagyon furcsa belegondolni, hogy egyszer ennek is vége lesz, most az egész olyan mint egy hosszú nyaralás, néha nehéz lelkileg, de minden nehéz pillanatot megér! El sem tudom mondani mennyire hálás vagyok ezért az egy évért. Kaptam egy évet, amikor csak magammal foglalkozhatok, körülnézhetek kicsit a világban, kigondolhatom merre tovább.

Alejandra az előbb telefonált. Ő elment suliba, de a tanárok nem voltak ott és 11-kor mindenkit hazaküldtek, úgyhogy Joelle megpróbálja elhozni Les Molieresben.

Alejandra megérkezett, az ajtón dörömböl, hogy engedjük be! Attól tartok most abba kell hagynom a mexikói vér nem szokott ilyen hideghez. Talán elvisszük hógolyózni, hogy örüljön, itt találkozott életében másodszor hóval, azóta imádja. Olyan mintha egy ötévest néznénk, amikor rohangál, hóangyalt csinál és kiabálja, hogy „Il neige, il neige, il neige!”. De szép is ez a hószünet!!
Alejandra most telefonált, hogy engedjük már be mert komolyan megfagy. Ezt nem kockáztathatjuk. Mennem kell.
Bisoux mindenkinek!