Sonic Youth

Megint két nagyon jó napon vagyok túl. Úgy tűnik, most ilyen periódusom van.

Vasárnap este felmentem Párizsba, elmetróztam Axel és Glenn lakásához, a Place d’Iéna-ra. Szeretek oda metrózni, mert nem a föld alatt megy a szerelvény, hanem magasan a város fölött, az érzést még tetőzte, hogy a lámpákat kezdték felkapcsolni és egy „metrós-zenész” az én vagonomban harmonikázott. Az egész kísértetiesen hasonlított valami párizsi turistafilmre.

A fiúk lakása dettó olyan mint a bátyámé volt, amíg külön lakott, csak ez jóval nagyobb. Mindenütt vizes/boros/vodkás/tequilás (stb.) üvegek és poharak, félkész kaják, konzervek; dekorációként van két kép a falon, de a lakás elektronikus része természetesen hibátlan. Mivel Axel a Sonynak dolgozik, majdnem minden Sony. Miközben kajáltunk a Sötét lovagot néztük Blu-Rayen (tényleg elég jó minősége van).
Hétkor aztán elindultunk, hamar odaértünk a Palais de Congrés-hoz, nem sokan ültek a teremben. Nyolc fele el kezdtek szállingózni az emberek, és a világ legrosszabb előzenekara is rákezdett. Zene az nem volt, csak iszonyatos gitártépés és sikítás a mikrofonba, majd negyed óra után egy dobos is csatlakozott, aki ütemet próbált verni az egész alá. Glenn-nel riadtan néztünk, hogy most ez fog menni egy óráig? Hál’ istennek fél óra után leálltak és jöhetett az igazi műsor.
Addigra a nézők is megérkeztek és (szintén hál’ istennek) nagyon úgy tűnt, hogy a koncert csak papíron lesz ülős. A színpad előtt már nagy tömeg gyűlt össze, a táskákat a színpadra pakolták, kordon és mogorva biztonsági őr se volt. Mi is előre mentünk, de azt már előre tudtuk, hogy itt elkeveredés lesz, úgyhogy megbeszéltünk egy találkozó helyet a koncert után; ami végülis bevált.


A fények elaludtak. „Messieurs, mesdames: Sonic Youth.”
Mire iszonyatos sikítás közepette bevonultak és belekezdtek. Azt tudtam, hogy a koruk ellenére energikusak, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Kim Gordon őrülten ugrált, miközben a férje: Thurston Moore gitárral rohangált. Egy banda nem csak basszerosból és gitáros/énekesből áll, mégis ők érdekeltek a legjobban. Mindketten túl vannak az ötvenen és egyikükön se látszik. Kim még mindig elragadóan rebellis, míg Thurston vagy harminccal fiatalabbnak tűnik és biztos vagyok benne, hogy nem a botox tartja őket formában.
A koncertről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Egyszerűen életem legjobb koncertje volt, még a Rolling Stones-nál is nagyobb élményt nyújtott. Ilyen egy jó együttes, megértem miért töretlen a sikerük huszonvalahány éve. Látszik, hogy szeretik ezt csinálni, teljesen beleélik magukat és viszik magukkal a közönséget is.
A számok többnyire az új albumról voltak, de pár régi klasszikust is belecsempésztek.

Végig mozgásban tartották a tömeget, ennek köszönhetően elég hamar elkeveredtem az eredeti helyemről és Thurston lábánál kötöttem ki.
Nem bántam így legalább jól láttam az arcát gitározás közben. Nagyon beleélte magát, szinte együtt lélegzett a hangszerrel, néha óvatosan bánt vele, a következő pillanatban pedig úgy dobta el magától mintha pestises lenne. Az ilyen kirohanások szempontjából veszélyes helyen álltam, simán elcsaphatott volna, mégis akkor és ott ez nagyon nem tudott érdekelni. Nagyon vártam már, hogy mikor vágja a gitárt a földhöz, de ez a rész sajnos elmaradt. Az egyik belendülése után, hirtelen összeesett és nem mozdult, csak a gitárját pengette rendületlenül. A közönség se volt rest, rajtam átmászva húzták be az „élettelen” Thurstont a tömegbe, míg végül a két mellettem állóval együtt kellett tartanunk, különben csúnyán pofára esett volna. Még mindig nem mozdult, az emberek cibálták egymást, csak hogy hozzá érhessenek, megfoghassák a gitárját, a kezét, a haját… Sose értettem igazán ezt a cirkuszt. Körülbelül két perc mozdulatlanság után, az izzadságban úszó Thurston lecsúszott rólunk, visszakerült a színpad szélére felült, a haja égnek állt, majd mint aki jól végezte a dolgát befejezte a számot.
Utána befogtak egy rádióadást az erősítő szélén lévő rádióról és arra szórakoztatták egymást/minket. Nagyon hamar vége lett a koncertnek, egyáltalán nem tűnt másfél órának. Mire végeztek már mindenki a székeken állt vagy ugrált a tömegbe. Az első ráadás előtt Thurston felemelt valamit az erősítőről
„This one’s for you!” –mondta, aztán lehajolt és a kezembe nyomott egy mandarint.
A mandarint a ráadás során jó páran meg akarták venni tőlem, de még 50 Euroért se adtam volna. Nekem ez emlék.
A ráadás kétszeres ráadás volt. Fél órán keresztül játszottak és iszonyatos ováció kíséretében vonultak le.

A koncert után megkerestem Glennt. Ő is hasonló véleményen volt róluk, mint én. Mivel jó idő volt kint és sokat kellett volna várni a buszra, helyette sétáltunk és röpke fél óra alatt haza is értünk. Miután megittam fél liter vizet már altatni se kellett.
Reggel fél 8 körül felébredtem arra, hogy a fiúk fent vannak, de még lustálkodtam. Kilenc körül Axel is elment dolgozni, előtte beszéltem vele, mondta, hogyha elmegyek elég ha
Bevágom az ajtót. Ettem valamit, összepakoltam aztán már mentem is, szeretem Párizst reggel.

Nagyon-nagyon-nagyon sokat sétáltam, főként a rue de Sicile környékén. Sok kis életlmiszerbolt, pékség, vintage bolt van ott. (Szinte láttam magam előtt anyumék reakcióját az élelmiszerboltok és a zsidó hentesbolt láttán.) Dél körül megettem életem legjobb csirkés szendvicsét, szintén ebben a negyedben találtam, fantasztikus baguetteje volt. Délutánra Alejandrával megbeszéltünk egy találkozót Les Halles-ban. Amíg rá vártam magyar beszédet hallottam. Egy család kereste a tizenéves lányának a NAFNAF boltot, gondoltam kisegítem őket. Megmutattam hogy kell használni az interaktív táblát, megkerestem nekik a boltot .Kicsit beszélgettem is velük Alejandra érkezéséig.
Alejandrával szintén csomót sétáltunk meg metróztunk. Pére Lachaise egy részét bejártuk, Châtelet és a Hộtel de Ville után.
„Je suis morte.” Mondhatnám magamra, rég voltam ennyire fáradt.
Mozgalmas 24 órám volt az biztos.De majd Normandia majd ellensúlyozza ezt a pörgést.
Egy hét múlva jelentkezem!

( http://www.flickr.com/photos/oliverpeel/sets/72157622663717022/ , ezt most találtam, képek SY-ról.Az egyik képen látom magam hátulról.)

Szombati sütés-főzés

Tegnap este óta nagyon jó kedvem van.
Minden a „petit beurre” nevű isteni keksszel kezdődött, cinéma-audiovisuel órán ismerkedtem meg vele és rögtön beleszerettem. Annyira ízlett, hogy a csoporttársaim végül nekem adták az egész dobozt (gondolom megsajnálták a szegény ”hongroise”-t, aki még a kekszet se ismeri). Az angol kekszet is nagyon szeretem egyébként, egészen más mint a francia.
(
Az angol kicsit szárazabb, könnyebben összemorzsolható, míg a francia nagyon vajas és kemény.)
Egyébként otthon szinte sose ettem kekszet, mint ahogy joghurtot se, itt viszont mindkettőre rákaptam. A joghurtok közül a gesztenyejoghurt és a görög joghurt a kedvencem, míg a Danone „Fjord” joghurtját és a kecsketejből készültet kifejezetten utálom.

Na… már megint elmentem a kaják irányába, lassan kezdek úgy viszonyulni az ételekhez, mint a franciák. Franyámat élvezet nézni, ahogy eszik. Hihetetlen kis darabokat vág, majd hosszú ideig rágja, miközben becsukja a szemét, ízlelgeti. Átlagosan egy tál ételt 20 percig eszünk, azt hiszem otthon ez egy átlagos étkezés ideje lenne.
Az ételek közül egyedül a marhahússal álok hadilábon, mármint azzal a ténnyel, hogy véresen eszik. Nem közepesen átsütve, hanem határozottan vérben áll. Tudom, megkérhetném, hogy süssék át nekem, de folyton az jár az eszemben, hogy „Rómában tégy úgy mint a rómaiak”.
Egy idő után már megszoktam, ha sok dijoni mustárt kenek rá akkor meg lehet enni, néha még ízlik is.

Tegnap este viszont nem véres húst ettünk! Glenn bátyám hazajött pénteken és szombat délutánig el sem mozdult a tűzhely mellől. Vacsorára ratatouille-t csinált; 8 körül a másik bátyám Axel is megjött, Roxane-nal együtt, Hippolyte pedig még nem ment el bulizni így jó sokan voltunk. Szeretem, amikor sokan vagyunk, egészen új élmény ez nekem, hogy rajtam kívül hat gyerek van a háznál, még ha gyereknek igazából csak három tudható be, akkor is. Ilyenkor elég nagy hangzavar van, mindenkivel más történt a héten és mindenki elmeséli. Vacsora után közösen elpakoltunk, majd Axel, Roxane és Hippo elmentek bulizni, én pedig Annikával és Glenn-nel néztem a „Betépvé”-t angolul.
Franyám közben elment aludni, de kis idő múlva felöltözve jött le és mondta, hogy Axel összetörte a családi kocsit. A „nagybátyám” franyámért jött és elmentek összeszedni Axelt, majd éjfél előtt nem sokkal érkeztek haza. Mint végül megtudtam, Axel nem ment neki semminek, a motorral volt valami, a kocsi most szervízben van.

Szombat reggel iskolába kellett mennem, a szünet ugyanis csak szombat délben kezdődött. A mozgalmas éjszaka után én voltam az egyetlen, aki ébren volt, a három nyávogó macskán kívül. Új műsoruk van: minden reggel 5-kor neki állnak sírni, hogy be akarnak jönni a szobámba. Aki hallott már intenzív macskanyávogást tudja mennyire idegesítő tud lenni, most még szorozza be hárommal és akkor megérti, miért hiányolom annyira a kutyámat, aki bezzeg ha bent alszik, akkor is csendben van reggel 7-ig!! Dorka kutyám elrendezné itt a macska dolgokat az biztos, ha ez így megy tovább elsőbbségivel küldjétek utánam. Aztán amikor indulnom kellett volna Leo, a vad macska nekiállt széttépni a dagadtat a bejárati ajtó előtt, úgyhogy mire kimenekültem a házból majdnem lekéstem a buszt.
A cinéma szokásos volt, a szombati óra egyébként nem olyan jó (még kaja sincs). Jó éhesen értem haza egykor, gyors skype-anyuékkal és utána már ebédültünk is, véres marhahúst ettünk répapürével. Kaja után aztán én is be lettem fogva. „Ma macaront készítünk az alaprecept alapján, csokoládékrémmel.”
A macarontól már jó előre beijesztettek, hogy mennyire nehéz, sok gond van vele és általában nem is jó a végeredmény. Egy macaronos könyv alapján készült, a hölgy aki írta főző blogot vezetett Franciaországban és nagyon sok receptet rakott fel a macaronokról, aztán végül ki is adta. Lila, levendulás macarontól kezdve a feketéig mindenféle van benne. A készítés nekem nem tűnt vészesnek, tény, hogy sok dolog kell bele, de franyámnak mindenre volt egy gépe, így kb fél óra alatt megvoltunk az egésszel. Meg persze könnyebb volt így, hogy Glenn csak adogatta a hozzávalókat és mondta, hogy mit kell vele csinálni. Arra rájöttem, hogy a konyhai nyelvezetem meglehetősen szegényes, a körülírás viszont mindig működik. (mérleg= az a dolog, amivel lemérjük a cukrot/lisztet stb.)
Miután kész lett a tészta a legjobb rész következett: habzsák. Hiába próbáltam úgy csinálni, ahogy Glenn mutatta, egyre furcsább formájú sütiket nyomtam ki, egész érdekes alakzatokat is sikerült, azért jót röhögtünk rajtuk. A második tepsire legalább sikerült kör alakút produkálnom. Utána egy órát hagyni kellett, addig franyámmal segítettünk egy másik adag sütit megtölteni. A kisütés és a megtöltés pedig igazán nem volt nehéz. A végeredmény jó lett, bár én nem vagyok macaron szakértő; Hippolyte annál inkább és meg is dicsérte!

Sütés után elvittük a két bátyámat az állomásra, majd elmentünk Limours-ba az optikushoz, kontaktlencse folyadékért. Ott elég hamar végeztünk, viszont Hippo ingével sok gond volt. Franyám vett neki egy Louis Vuitton inget és csak később vették észre, hogy hiányzik egy gomb; addigra öcsém kidobta az inghez adott gombokat, így fél órát töltöttünk egy limoursi varró boltban gombokat keresve. Most jártam először Limours-ban, tipikus francia kisváros,a főtere is tipikus, tehát nem hiányozhat négy dolog:pék, hentes, gyógyszertár és fodrász. Ez tényleg mindenhol ott van, Limoursban, „város” lévén még volt sajtbolt és halbolt is.

Vacsorára megint nagyon friss zöldségeket ettünk tonhallal, aztán a maradék sütit is elpusztítottuk.

Holnap semmit se csinálok egészen estig, a Sonic Youth koncertig! Annyira örülök, hogy megyek, teljesen reménytelennek tűnt, hogy találok valakit, aki ismeri őket és még érdekli is.
Tény, hogy nem egy könnyen befogadható zene.
Miután mindenki nemet mondott, franyám javaslatára megkérdeztem Glennt, aki „elég beteg az ilyen dolgokhoz”. Szerencsére elég betegnek bizonyult.
Vasárnap nyolc körül kezdődik, a Palais de Congrés-ban lesz, Párizs egyik legszebb színház termében. Biztos vagyok benne, hogy akik oda szervezték a koncertet, még sose hallgattak bele a zenéjükbe.



Érdekes lesz, de szerintem a színházteremnek berendezésének búcsút mondhatnak.

Kedd után pedig egy ideig nem leszek, szóval legközelebb két hét múlva jelentkezem!
Bises

Szombat luxuskivitelben

Épp rendet rakok, csak „szünetet tartok”. Ráfér már a szobámra, hogy elpakoljam a ruháim, de ilyenkor minden mást csinálok, csak azt nem, amit kéne. Például blogot írok.

Tegnap este hivatásosak voltunk franyám és fragyanyám születésnapjára, a nagyszülők lakására Párizsba. A nagyszülőkről már írtam, igazi burzsuj franciák, Neuilly sur Seine-ben laknak, ez Párizs módos negyede. Egyébként rendesek, nem harapnak.
Vettem ruhát is külön erre az alkalomra, persze a Louis Vuitton koktélruhákkal nem versenyezhettem, ahogy az Yves Saint Laurent kosztümkékkel se, de amit tudtam azt megtettem.
Korán érkeztünk, belépve a portugál házvezetőnő üdvözölt mindenkit, majd elvette a kabátunkat. A lakás már át volt rendezve, az egyik sarokba beállítottak egy bárpultot, pultossal együtt, a pincérek pedig rendezgették az asztalokat. A nagyszülőkön kívül még Valérie volt ott, aki aznap reggel érkezett meg Tajvanból (Axellel együtt). Elvileg 7-kor kezdődött volna, de a „parisien” népek nem valami pontosak. Egyedül Glenn bátyám érkezett időben, aztán kicsivel később a hullafáradt Axel.
Majd, egyszer csak fél órán belül mind a 30 vendég megérkezett és el kezdték felszolgálni az ételt. Kis falatkákat vittek körbe, Roxane-nal mindent végigkóstoltunk, nem is tudnám felsorolni mennyi mindent ettem. A legjobbra azért emlékszem, apró pirítóson volt kecskesajt és gomba; a legrosszabbért Glenn a felelős, szabályosan rám erőltetett egy kanalat,aminek a tetején garnélarák volt, alatta pedig… hát, szerintem jobb ha nem tudom mi, mindenesetre nem volt jó íze. Az ételek elmagyarázásával elég hamar leálltunk, miután a kacsamájat öt percig írták körül. Általában szótárat használok ilyenkor, de itt elég hülyén nézett volna ki, ha nekiállok lapozgatni.

A vendégek nagy része 50 feletti volt, tehát együtt maradtunk a „tesóimmal”, de jó társaság voltak. Ráadásul franciául beszéltünk végig, puszta szorgalomból; mivel az összes tesó nagyon jól tud angolul. Fél 10 körül leültettek minket és lasagnát hoztak, szerencsére csak 4 x 4 cm –es volt, mert már nem tudtam volna többet enni. Pedig a torta még hátra volt. Esküszöm, életemben nem láttam még ekkorát és ilyen különlegeset se. A legfelső emelet kis fánk-szerű golyókból állt karamellel ragasztották össze őket és a belsejükben „cukrász krém” volt. Azért nem kell félni, nem ez volt az egyetlen desszert. Játék babapohár méretű sorbet-eket kínáltak, apró sütiket két szem málnával és fehér csokival a tetején, meg persze macaront. A macaron az egyik legjobb süti amit ettem, elvileg nem könnyű csinálni; erről majd jövő héten tudok bővebben írni, ugyanis Glenn hazajön valamelyik nap macaront sütni.
Az ilyen információkon már meg se lepődök, a francia fiatalok főznek és nem csak tejbegrízt, ráadásul a fiúk is. Amikor Joelle-éknél voltam, Joelle fia éppen kisült muffinnal kínált. (Ehhez azért tudni kell azt is, hogy Joelle nem szereti az édeset, tehát csak akkor csinál sütit ha vendégek jönnek, a gyerekek ott elég hamar megtanultak sütni.) .

A desszertek után már csak fáradtan pislogtunk egymásra és mentünk volna haza, de előtte meg kellett várni, amíg az összes vendég ugyanígy érez. Viszonylag hamar ugyanígy éreztek, ennek köszönhetően már éjfélkor itthon voltunk.

Ma semmit se csináltam.
Holnap reggel lesz a francia érettségire, a bac-ra (teljes nevén baccalauréat) a feliratkozás. Kettő idegen nyelvből is kell érettségizni, meg vannak adva mik közül lehet választani, magyar nincs köztük (bezzeg tahiti-i van) csak extraként választható. Ez komolyan szívás, otthon ugye a francia a második idegen nyelvem, de itt azt nem írhatom, úgyhogy most visszatérek a németre. Lehet, hogy csoportot is kell váltanom. Nyelvvizsgám ugyan van, hiába nemzetközi a franciák nem fogadják el. Egyébként a nyelvvizsga ellenére négy éve egy szót se szóltam németül, amikor megpróbáltam mindig franciául beszéltem helyette; ha visszamegyek a németre kész Bábel lesz a fejemben.

Hamarosan vacsorázunk, ma egész nap koplaltunk tengap után, ebédre is csak salátát ettünk. Most már kezdek éhes lenni azért, de hallom, hogy lent szól a zene, ami jó jel, azt jelenti, hogy franyám főz.
Már csak az „á table!” kiálltásra kell várni.
A rendrakás megint elmarad, végülis a felét összepakoltam…

-1 °C

Egy átlagos csütörtöki nap, átlagon aluli hőmérséklettel.
Mondták, hogy csütörtökre lehűl az idő, de -1 fokra azért nem számítottam. Mindenesetre rendesen felöltöztem reggel: póló, favágó ing, pulcsi és télikabát, úgyhogy nem fáztam annyira. Elméletileg a suliban is volt ma már fűtés, nekem mégis hidegnek tűntek a radiátorok. Szerencsére csak három órát kellett a teremben tölteni, utána mehettünk kajálni. A menza ezen a héten alulteljesítet, ma végre megütötte az átlagos mércét. Babot adtak, meg csirkecombot, kértem hozzá paradicsomszószt így meg lehetett enni.
Itt miért nincs főzelék? Sima párolt zöldségeket esznek folyton, pedig nem nagy kunszt egy főzeléket összehozni és még íze is lenne. Mármint alapból nincs bajom a párolt zöldséggel, otthon mindig ezért reklamáltunk, de ez a bab ma kimondottan szar volt. Nem simán rossz, hanem szar. (Még ha a Word szerint ez „durva, bántó, obszcén szó” akkor is.) Úgyhogy jövő héten borsófőzeléket csinálok, majd keresek valami receptet. Azt hiszem tejföl meg liszt kell hozzá a borsón kívül, de nem vagyok benne biztos…

A tegnapi edzés rendhagyó volt. Azt már megszoktuk, hogy Marc, az edző mindig késik 5-10 percet; ezért kezdünk negyed 8-kor és háromnegyed 9-ig ott vagyunk. Tegnap viszont Marc 1 és negyed órát késett, így a haverja (egy 2 méter magas és kb. 70 kilós) srác tartotta az edzést. Kevésbé volt pörgős, de nem volt rossz se. Még örültem is, mert előbb fejeztük be. Nem így a csapattársaim. Azt már ugye megszoktuk, hogyha lázadni lehet, akkor lázadunk. Nos, Marcot gyakorlatilag megkövezték, amikor negyed 9-kor megérkezett. Mind a 10 jelenlévő francia lány nekirontott, hogy „hogy képzeli?”, „cserben hagy minket”, „bezzeg tőlünk elvárja, hogy itt legyünk”, „ így várja el, hogy dolgozzunk?” és „egy csapat vagyunk”. Az biztos, hogy ilyet se láttam még, pedig voltam már jó néhány edzésen… Először még együtt is éreztem a meglincselt edzővel, aztán el kezdtem gondolkozni és rájöttem, hogy „bassza meg, igazuk van”. Nem hiába, azért ez a napi 8 óra összezárva a francia fiatalokkal rajtam is meglátszik.
Az én tapasztalatom szerint edzésen a franciák baromira hajtanak és végkimerülésig csinálják a feladatokat. Az edzői módszer is kicsit más, mint amiket otthon tapasztaltam. Szerintem itt sokkal nagyobb hangsúly van a lelkieken. „A hozzáállás!” hangoztatja mindig Marc és, hogy mennyire fontos „akarni” . Ez az egész nyálas, amerikai felfogásnak tűnhet, de azt kell mondanom sokkal jobban ösztönöz, mint az, ha büntetésből 3 kört lefuttatnak veled.
Jövő héten nem lett volna edzésünk, mert az edző elutazik, aztán a lányok nem akarták, hogy kiessen egy hét, így megkérdezték a haverját, hogy megtartaná-e. Mivel ő igent mondott, jövő héten is edzünk.

Ez a hozzáállás mindenesetre nekem nagyon szimpatikus. Itt van például a suli. Osztályfőnök nincs, a töri tanár végzi az adminisztrációt és ennyi. Viszont szalagavató, meg osztálytánc/osztályműsor itt is van. Emiatt mindenki bennmarad plusz másfél órát csütörtök délután. Meghallgatják egymást, és mivel a SAJÁT ÖTLETÜKET adják elő az ő érdekük, hogy jó legyen. Az egészet két osztálytársam vezeti, de nem felsőbbrendűen utasítgatnak, inkább csak megelőzik a káoszt. Ma mindenki elmondta, hogy mi az ötlete, megbeszélték, végül megegyeztek az egyikben. Lehet, hogy rossz lesz, senkit se érdekel majd de legalább ők csináltak mindent az elejétől a végéig. Saját ötlet alapján, nem azért mert rájuk erőltették. Csapatként dolgoznak, nem csak 3-4 ember találja ki, a többiek pedig reklamálnak és biztos nem úgy fognak emlékezni erre a fél év készülésre, mint valami kelletlen dologra, hanem sok jó délutánra, amikor fánkot és csokikat ettek, jókat röhögtek miközben közösen alkottak valamit. Szerintem a szalagavató táncnak/műsornak ez lenne a lényege, nem az, hogy szép legyen és hogy a tanári kart lenyűgözzék. Nem a szülőkért/tanárokért kell csinálni, hanem saját magukért. Ilyenkor igazán összekovácsolódhat az osztály és élvezni kell, különben akármilyen tökéletes a koreográfia, a végeredmény nem az igazi. Különben is, ki akar búvalbaszott gyerekeket nézni?
Ma, talán épp emiatt, nagyon sokat gondoltam a 12.B-re. Komolyan hiányoznak, jó lenne velük csinálni ezeket (bár tartok tőle, hogy ők nem saját ötlet alapján dolgoznak; de nagyon remélem, hogy nem hagyják annyiban :) )…

Az ötletelésben pedig végre én is tudtam segíteni, komolyan örültek a tanácsoknak. Agy leszívva értem haza délután 5-kor. Holnap csak 5 órám lesz, a szombati óra pedig szülői miatt elmarad; így végre kialhatom magam.
Bises!

Megszokás

Hosszú idő óta ez az első bejegyzésem. Először is bocsánat mindenkinek, aki várta. Viszont meg volt az okom rá…
Pár hete bekerültem egy olyan fázisba, amit a pszichológiában „kultúrsokk”-nak hívnak. Ez akkor fordul elő, amikor valaki új helyre költözik. Általában az első pár hét (a mézeshetek) után jelentkezik, de ez személyiségfüggő. Ilyenkor minden és mindenki rossz. Miért nincs paprikás krumpli, hol vannak a barátaim, miért nem piros a szobám fala stb.?
Nálam egy hónap után, egy péntek este jelent meg az első jele. Tudtam, hogy másnap reggel suli ,de ami igazán zavart az a következő; „Péntek este van!És itthon ülök!” . Ez az apró felfedezés egy igazi gondolat-lavinát indított el.
„Rendben: itt voltam, szép volt, jó volt, de most már menjünk haza.”

Egy egész esti szomorkodás után leültem magammal beszélni. Mérlegeltem a helyzetet és rájöttem, hogy ezt most nekem kell tök egyedül megoldani, nincs itt se anyu ,se apu aki segíthetne. Sírhatok anyuéknak, de azzal csak nekik lesz rosszabb és végeredményben semmi segítséget nem kapok. A YFU-s felkészítő táborban nagy hangsúlyt fektettek a kultúrsokk „leküzdésére”. El kell járni ide-oda, barátokat szerezni és minél kevésbé magadba fordulni. Viszont ÉN ismerem magam, tudom, hogy ki kell szomorkodnom magam és utána tovább tudok lépni. Így adtam magamnak egy hétvégét a sírásra és „hétfőtől vége”-mondtam. Így is lett.

Anyuékkal direkt nem akartam beszélni, csak rosszabb lett volna. Egyébként nem vészes dolog a kultúrsokkosdi, rosszabbra számítottam. Az után a hétvége után úgy éreztem magam, ahogy most kell. Továbbra is követem a klasszikus modellt. A dolgok már nem újak, reggelente nem várom, hogy Pécsett ébredjek, az utcák is ismerősök és az emberek is. Nincs értelme arra gondolni, hogy „most otthon mi van”, én itt vagyok, itt élek Franciaországban.

Sokat gondolkoztam azon, hogy írjak-e egyáltalán a kultúrsokkról. Mivel nem akartam ráijeszteni az otthoniakra, ezért nem akartam megosztani, viszont a cserediákság másik oldala is érdekes lehet.

Egyébként sok dolog történt velem az utolsó bejegyzés óta. Röplabdázni járok heti kétszer. Életem legnehezebb beilleszkedése volt az ottani. Leszögezném: a suliban se könnyű, mindenki kedves, de az „igazi” osztályközösségbe baromi nehéz bekerülni, még mindig dolgozom rajta. Edzésen viszont konkrétan néztek rám, hogy mit keresek itt, ha nem vagyok francia és röplabdázni se tudok. (Legalábbis az ő szintjükön biztos nem.) Aztán folytattam az edzésre járást, egyre többet beszéltem velük, míg végül elfogadtak. Kb. két hétbe telt, de most minden jó, sokat segítenek is.
A suliban is haladtam, múlt hétvégén Elise és Pauline elhívtak minket Párizsba. Elmentünk kajálni egy kis étterembe, aztán a Pompidou központban járkáltunk.
Koncerten is voltam, bár az jó szar volt. Mindegy egy tapasztalattal több.
Az első YFU-s találkozót is megtartották múlt vasárnap. Legnagyobb meglepetésemre páran hihetetlenül jól beszéltek franciául. Kicsit beszélgettünk, ettünk-ittunk aztán hazamentünk.

Tegnap Párizsban voltunk, Alejandrával, Annikával és egy dán lánnyal: Nouirirával. A suliban körbekérdeztem pár osztálytársamat a kis boltokról, amiket érdemes megnézni. Kész tervem volt, körbejártunk pár igen drága vintage boltot míg végül a „Freep’star” nevű second-hand boltot találtuk a legjobbnak. Egyrészt jó cuccaik vannak, másrészt baromi olcsó. De nem csak mi gondoltuk így, hihetetlen tömeg volt bent, körbejártam, de már előtte kikötöttem, hogy csak EGY dolgot veszek. Az az EGY dolog egy nálam 3 mérettel nagyobb, piros gyapjú pulcsi lett. Hihetetlen finom anyaga van, itthonra vettem és kb. két gombóc fagyi árába került. Megbeszéltük, hogy legközelebb reggel megyünk vissza.

Hamarosan őszi szünet lesz, két hetes. Jó hír, hogy a szünet itt rendes szünet, nem egy hosszú hétvége mellé kettő (kínkeservesen megadott) szombaton ledolgozott nap… Az őszi szünetet Normandiában töltjük, franyu házában, családostul. Már nagyon várom, eddig csak egyszer voltam Normandiában.
Másik jó hírért franyu húgát illeti a köszönet. Franyu húga, Valèrie a Louis Vuitton ázsiai részlegéért felel, Tajvanban él, de a kötelező divatvárosokban is van lakása. Így decemberben egy vagy két hetet Milánóban töltünk Franyuval, Valèrie lakásában!!

Szóval megvagyok, köszönöm jól vagyok és ha kevesebb bejegyzést írok annak sokkal inkább az az oka, hogy el kezdtem itt ÉLNI.

(A képen (balról): Alejandra, Pauline, én, Elise. A képet Annika csinálta, ő ezért nincs rajta.)