a blog atmenetileg szunetel

Nagyon sajnalom, hogy nem tudtam meg befejezni a Cannes-i beszamolot, az utolso teljes napi bejegyzes ott ragadt a laptopomon, ami jelenleg nem mukodik. Mar megint elromlott a toltom, es ugy dontottem h hazaindulas elott mar nem veszek ujat, elvegre van itt francia gep meg legalabb az utolso honapomat nem a neten logom el.
Lenyeg a lenyeg elobb-utobb osszehozom itt is (szerda estere megprobalom) de elore szolok, hogy ekezet nelkul lesz :)

Cannes-i Filmfesztivál-harmadik nap ( múlt hétfő)

Az "Un certain regard" egyik vetítésén (Debussy terem)


the stars are coming
mindannyian másik kamerába néztünk

(j-b:Tiffany, Elina, Alice, Emily, Alejandra és én)

a vörös szőnyeg nappal
és éjjel

Kitano

(képek: Alice, Rémi és saját)
sorban állás

Hétfő reggel indulás előtt voltunk, amikor feltűnt, hogy furcsán látok.

Mivel a reggeli feles még nem volt meg, egy kiesett kontaktlencsére gyanakodtam. Az egész fürdőt átfésültük teljesen eredménytelenül. Ott álltam jobb szemre tökéletesen, balra viszont -3.25-ösen látva, pótlencsék nélkül, a Cannes-i Filmfesztivál második (teljes) napján. Dráma!

Átmentem a tanárokhoz, elmondtam, hogy az első vetítést kihagyom, mert optikushoz megyek. Ezek a hihetetlen laza, mozis tanárok nem sokat izgultak, csak írjak sms-t ha már bent vagyok Cannes-ban- mondták. A recepciós segítségével találtam a közelben egyet, és kb 20 perccel a többiek után már a belvárosban voltam.

Húsz perc Cannes-i idővel örökkévalóságnak számít, meg se próbáltam a többiekkel sorban állni. Helyette ismét munkába álltam, meghívókat kérni. Ezúttal mini ruhában kéregettem, de eredményben csak annyi változás volt, hogy többen fordultak vissza és a kurta „non” helyett „sajnálom, de nincs” -válaszokat adtak. Na, igen a belső számít.

Megelégeltem ezt a sok elutasítást, kiborult a bili de azért beálltam a Debussy terem előtt alakuló sorba. Az se érdekelt mit adnak. Eltelt fél óra, majd egy, majd másfél és a második órára már annyian lettünk mint még előtte soha. A sajtósor egészen a vörös szőnyegig elnyúlt és csak engedték és engedték a VIP-részleget az újságírókkal együtt. Ekkor azért már megkérdeztem mire ez a nagy érdeklődés.

„Hát az új Godard film premierje lesz!”-válaszolta egy idős úr majd hozzá tette, hogy

„Nem hiszem, hogy bejutunk, nézze meg mademoiselle mennyi sajtós vár”.

Kiírták, hogy a terem megtelt, de valamiért ott maradtam. Két perccel ezután pedig tizedmagammal beengedtek a kivételezettek közé.

Film Socialisme (Jean-Luc GODARD)

Íme a film, amit Mark Kermode „Cannes legrosszabb filmjének” címzett. A kritikus blogján egymást érik a lehúzó kommentek, de én azért feltenném a kérdést: hányan látták valóban? Ha jól tudom eddig egyetlen egyszer vetítették.

A pár évvel ezelőtti Histoire(s) du cinéma Cannes-i vetítése nem kis visszhanggal zajlott le. Külön a rendező kérésére és a külföldiek felháborodására felirat nélkül élvezhette mindenki. A legújabb műben francia, német és némi angol váltogatja egymást, erre pedig még Godard is meggondolhatta magát. Ezúttal ugyanis volt felirat, de még milyen! Nem mindig, és nem a mondat egészét fordította. A legváratlanabb helyeken bukkant fel három-négy szó egymás alatt (pl AIDS tool for killing blacks), mintha csak google-fordítóba begépelte volna a szavakat és találomra kidobna párat.

Szerencsémre az általános még nem volt olyan messze így a németet többnyire megértettem, a francia meg a legkevesebb elvárható egy év ittlét után. A történet első fele egy luxushajón játszódik, a pénzéhes, sznob utasok erőteljes kritikájaként („És feltaláltuk a pénzt, hogy ne kelljen egymás szemébe néznünk”) , majd a francia vidékre kalandozunk. Itt egy testvérpárt követünk figyelemmel az egyre elvontabb és elvontabb képekkel. Ahogy haladunk héber feliratok jelennek meg majd „Palesztína: belépés megtagadva!”-kiírás és a legvégére már Izrael kritikájába csap át.

Első megjegyzésként „érdekes”-nek tituláltam a filmet, de nem úgy, ahogy a csúnya nőkre mondják, hogy „egzotikus”. Tényleg érdekes, igaz nem lesz a kedvenc filmem mégis amióta kijöttem a teremből folyton újranézhetnékem van.

A teremből kiérve riporterek rohantak meg, csak pár szót akartak de már siettem vissza a szállásra.

Amíg moziban voltam, Mme Merlin kórházba került csuklótöréssel, így a délutánunk elég üresnek maradt. Szobatársainkkal ebéd közben jött a hír, hogy megjöttek a meghívók az esti vetítésre. És előtte a vörös szőnyegre is felmehetünk.

A délutáni filmprogramot egy vonallal áthúzta és délután négykor már nekiálltunk a készülődésnek. A tükörhasználat sokkal nagyobb gondnak bizonyult mint hittük. Páran előre hoztunk magunkkal, de még így is kevésnek bizonyult. Négy órán át tömény tusfürdő, parfüm, hajlakk, égett haj, sampon „illat” gyűlt a kis apartmanunkban, de megérte az eredményt.

A vörös szőnyeg előben kicsit elkeserítő lehet, nem túl nagy, kb 20-25 méteres a Lumière-teremhez leválasztott rész. A fotósok általában késő délután megjelentek a szőnyeg két oldalán, a reflektorok alatt. Az út felét is korán lezárják, onnantól kezdve csak a hivatalos, fekete, sötét üveges Cannes-autók vagy a limuzinok gurulhatnak arra. Este fél 7 körül pedig megérkeztek az első felvonás sztárok. Mi a második filmre mentünk, úgyhogy Javier Bardem már csak a kivetítőről üdvözölt.

A mi esténk sztárjai Takeshi Kitano és az „Outrage” gárdája volt, de őket csak 10 fele vártuk. Addig a másik sor kiválasztottjai vonultak be különböző turnusokban, időnként egy-egy nagyobb híresség limuzinja begurult, a fotósok odarohantak, interjúk, majd 5 percig végigvonult a vörös szőnyegen, minden egyes kamerának külön pózolva. A kezdeti érdeklődés két és fél óra magassarkúban várás után alábbhagyott. Miután már mindenki mindenkivel pózolt, végtelen videot csináltunk el kezdtek jönni a nyafogások.

„Én nem ettem délután négy óta!” „Mikor megyünk be?” stb

„Mesieurs, mesdames: Takeshi Kitano!” és ezzel az est főszereplője is megérkezett. Rögtön utána az Outrage szereplőgárdája is és végre végre végre bevonulhattunk. Volna.

Mert Kitano-t 15 perc után betuszkolták a moziba és kirakták a megtelt táblát.

Mi kint ragadtunk a meghívókkal, Mme Merlin pedig már begipszelt karral de igen felháborodva kérdezte, hogy telhet meg, amikor normális esetben kétszer ennyien férnek be. Amint megtudtuk azért itt is volt némi ferdítés: nem a terem telt meg, a sztárok érkeztek későn és fél 11-kor már el akarták kezdeni a filmet. Lényeg a lényeg: kint maradtunk.

Számomra is meglepő volt, de nem akadtam ki. A pillanatnyi csalódottság után, már örültem, hogy végre lerúghatom a cipőmet. Ott voltam Cannes-ban, jó filmeket láttam, kaptam egy kis ízelítőt ebből a nagy vörös szőnyeg mániából, rájöttem, hogy nem nagy dolog. Kesergés után elmentünk fagyizni majd az éjjel egyes busszal haza a szállásra.

Vörös szőnyeg- én ekkor még 1:0 , de tudtam, hogy valahogy biztos bejutok abba a terembe is.

Csak idő kérdése!

Le chapeau

http://www.youtube.com/watch?v=pLaKu-8r_AU

Végre elkészült a film cinéma-audiovisuel-re, ami egyben Elise és Maude vizsgafilmje is.

Cannes-i Filmfesztivál-második nap (vasárnap)

Reggeli mademoiselle-ek

Gábor Éva interjút ad
magyarjaink
The ceremony is about to begin (Salle Débussy)
A csapat Párizsban

első reggelim Cannes-ban

Itt kell meghívókat kunyerálni

Salle Débussy

és végül:

Anselm Kiefer komplexuma

Elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a csapat egyik fele inkább kiöltözni jött ide, mint filmet nézni. A lánycsapat egy része tíz centis sarkakon tipegett le, az itt nagyon divatos Skins-alter cuccban. Madame Merlin csendben megjegyezte, hogy Cannes-ba húsz percet kell sétálni és nem akarnak e cipőt cserélni. Nem akartak, de tíz séta után meggondolták magukat.

Cannes belvárosába beérve egyre sokasodtak a yachtok, a rendőrök és a lezárt utcák. A városban szétszórva számos mozi található,de három főterem a vörös szőnyeggel letakart „Marché du film” és a tenger között fekszik. A szállás felöl sétálva először a Debussy, majd a rendes vörös szőnyeghez tartozó, hatalmas Lumière mozi és kicsit arréb a Soixantième.

Mi a Debussy-nél kezdtünk Kocsis Ágnes „Pál Adrienn” c. filmjével. Másfél óra sorban állás után is kétséges volt, hogy bejutunk a fehér „cinéphile”-passunkkal. Most, hogy igazán megértettem a rendszert, elmagyarázom: nekünk fehér pass-unk van, a legkorlátozottabb. A speciális előadások többségére csak akkor mehetünk be ha valamelyik „színes” pass-ostól kapunk meghívót. Ahova fehérek és színesek is bemehetnek, ott előbb a színeseket és a meghívóval rendelkező fehéreket engedik be, a sima fehér nép pedig a maradék és a balkonon foglalhat helyet Ha még maradt. Ezért áltunk tehát sorba minden előadás előtt másfél-két órát.

De a Sors is érezhette, hogy be kell jutnom erre a filmre, mert az utolsó pillanatba párunk kezébe került a meghívó, így Pál Adrienn-t a meghívottak közt, lentről élvezhettem.

Kellemes meglepetésként ért, amikor a kezdő felkonferálás után a film készítő, egyenesen Magyarországról (!!) Felvonultak a színpadra. A szokásos köszönöm-ök után pedig kezdődött a film.

Pál Adrienn (KOCSIS Ágnes)

Piroska (Gábor Éva) harmincas évei nagy részét az elfekvő osztály betegei közt tölti. Némán, süteményezve ül a monitor előtt és várja a következő halottat. Hazafele betér néhány krémesért a cukrászdába, majd otthon teker egy kicsit a szobabiciklin, hogy minderről pontban nyolckor telefonáló vőlegényének beszámoljon.

„Igen, betartottam az étrendet. Igen, letekertem a napi két kilométert. Ma ketten haltak meg.” Lefekvés előtt még nassol egy kicsit, hogy aztán másnap újra kezdhesse az egészet. Néha vőlegénye (Kálmán) is hazatér. Kálmán, amikor nem makettet épít, akkor újabb diétákat javasolva rúg bele, pedig igazából nem akar ő rosszat.

Főhősünket szürke hétköznapjaiból egy Pál Adrienn nevű beteg érkezése rántja ki. Az idős hölgy neve Piroska rég el feledt barátnőjét: Pál Adrienn-t juttatja eszébe. A néni halála után nyomozásba kezd, felkeresi a régi osztálytársakat, ellátogat az egykori iskolába, és minden követ megmozgat, hogy megtalálja Piroskát. Az egykori barátnőről pedig mindenki mást mond, van aki szerint beteg lett, mások szerint „az a kislány maga volt az ördög”, megint mások szerint nem is létezett. Mi, nézők pedig bő két és fél órán várjuk a végkifejletet, néha már-már Piroska elmeállapotát megkérdőjelezve.

A film ráérősen halad előre, időt és információt nem sajnálva mutat be mindent, akár egyszerre a többször is, más téren viszont csak találgathatunk (gondolok a folyton felemlegetett „Piroska-ügy-re”) Képileg és zeneileg egyaránt nagyon igényesen megcsinált; főként a képek maradtak meg. Vélemények elég megosztottak voltak, a fiatalabb, gyors filmekhez szokott generáció általában lehúzta az idősebbek szerint pedig kiválló. Mindenestre én őszintén tapsoltam meg a filmet!

A vetítés után munkába álltunk meghívókat szerezni. Ehhez a sajtó kijárat elé kell állni, és MINDENKIt aki kijön franciául és angolul megkérdezni, van e meghívója. Amilyen egyszerűnek hangzik, olyan nehéz, hiszen huszad magunkkal kellett dolgozni. Egyesek táblákra írva vitték körbe, többiek hozzánk hasonlóan szóban dolgoztak.

Nagy mosolyt fel, aranyosan lenni és talán kapsz egy meghívót. Száz százalékkal dolgoztam, minden sajtóajtón kilépőt megkérdezve. Többnyire „Non”-nal továbbmentek és úgy egy óra után nagyon is együtt éreztem minden aluljáróban kéregetővel.

Egy tipikus mozis-fejű, szakállas pasi viszont visszafordult és angolul megkérdezte mit szeretnék. A meghívó kérésre elmosolyodott és sajnálta, de tudott adni. A jelenet után Olivia jött oda hozzám:

-Tudod, ki volt az?

-Nem, ki?

-Michael Haneke!

Hanekét közben fotósok vették körül, mi pedig eltűntünk a háttérben.

Az esti filmre Mme Merlin szerzett meghívókat, „Over your cities grass will grow” Sophie Fiennes rendezésében. A Fiennes-névre rögtön felkaptam a fejem, mert Ralph Fiennes nagy kedvenceim egyike. Joseph és Martha szintén a filmiparban dolgoznak, így elég jó esélyét láttam annak, hogy Sophie szintén a hét Fiennes-testvér egyike. Egészen a felkonferálásig senki se hitt nekem, végül igazanak bizonyult és megjelent Sophie Fiennes sminkeletlenül és kilenc hónapos pocakkal.

Nem is akart sokat beszélni, inkább élvezzük a művészetet.

Over your cities grass will grow (Sophie FIENNES)

Sophie Fiennes dokumentumfilmjét Anselm Kiefer német művész inspirálta. Kiefer a kilencvenes években hagyta ott Németországot, majd költözött Franciaországba és kezdett neki egy műterem-komplexumnak. Minden cél nélkül a világot akarta kifejezni, úgy ahogy ő látta.

Kezdésként húsz percig kalandozunk a csatornarendszerében Ligeti György és Jörg Widmann hihetetlen zenéjére, majd a középső részt egy hosszú interjú töri meg és a készítés folyamata. Befejezésként pedig visszatérünk az átelier-be. Nincs narráció, nincsenek történelmi események csak Anselm Kiefert látjuk amint üveget tör, olvas, hegeszt, fest miközben Heideggert idéz és a világ dolgain elmélkedik.

A filmet a csoport részéről több kritika is érte. Egyesek a narrációt hiányolták belőle, mások a felborított struktúrát, megint mások szerint csak egyszerűen unalmas. Személy szerint az „Over your cities…” az egyik legjobb filmélményem volt Cannes-ban. Sophie Fiennes alkotót tisztelve készített valami újat, de legalább annyira maradandót, mint Kiefer Dél-Franciaországi komplexuma.

Az ez utáni vetítésre szerettem volna legjobban meghívót, Woody Allent nézni az alkotóval együtt nem kis élmény lett volna. Sajnos nem sikerült bejutnunk és elmentünk a vörös szőnyeg mellé „sztárokat” nézni. Többnyire a mozi művészei vonultak fel, egyetlen hollywood-iként Meg Ryant csíptük el. A dübörgő zenéről, a villogó fényekről, limuzinokról viszont majd holnap számolok be, ugyanis hétfő este testközelből tapasztaltam meg.

Cannes-i Filmfesztivál-első nap

Hiába volt a megbeszélt találkozó az RER (külvárosi metró)-állomáson, francia osztálytársaink végül úgy gondolták, snassz metrózni az állomásra, meg különben is nem fognak ők bőröndöt húzogatni az aluljáróban. Alejandrával ketten, cirka két órával a Gare de Lyon-i randevú előtt fogtunk egy metrót.

Én tényleg szeretem a franciákat, de megbízni valahogy nem tudok bennük. Ha az RER kivételesen nem sztrájkol, akkor simán beragad Massy-Palaisau-nál vagy valaki a vonat elé ugrik, vagy minden különösebb ok nélkül olyan lassan megyünk, hogy a 45 perces útból 125 perces lesz. Valamilyen csoda folytán végül minden rendben ment, fél 11-kor már az állomás előtt vártunk a többiekkel együtt. Úgy tűnik Cannes még a legnagyobb hippikből is előhívta a mélyen elrejtett polgári érzéseket, mert ötből négy srác új, rövid hajjal gitározott a bejáratban. Az ötödik pedig a hatodikat próbálta elérni telefonon: Joseph az előző esti soirée-n kicsit túllőtt a célon, és senki se tudta, hogy ment haza vagy, hogy egyáltalán hazament e.

Végül kicsit megkésve, de Joseph is előkerült és tíz perccel az Aix-en-Provence TGV indulása előtt beszállhattunk a vonatba. Nagy bőröndjeinkkel tolakodtunk, minden szabad helyet elfoglaltunk, nem kis felfordulást okozva. Szerencsére a franciák gyerek centrikusak, így csak előzékenyen mosolyogtak minden ölükbe hulló táska, szendvics és kamera után.

Vasutas gyerekként gyerekkoromban mindenhova vonattal utaztunk. Az osztrák szigorúvonat és a horvát kupés, olasz emeletes nem tortanevek hanem az általam elnevezett külföldi vonatok. TGV-ben még sosem ültem, és biztosan „szakmai ártalom” lehet, hogy beszállva rögtön osztályozni kezdtem. Sebességből csillagos 5-ös, háromnegyed óra után a mezőket felváltották a hegyek, szürke időben suhantunk keresztül Franciaországon. Délután három fele aztán kiértünk a napra, majda tengerhez is. Hihetetlen érzés volt az egész heti esős idő után a napsütötte zöldet nézni egyik oldalt, másikon pedig a tenger csillogott.

„Három perc múlva Cannes-ba érkezünk”-mondta be a hang, és ezzel fel is riasztott minket. Mindenki egyszerre sietett a vagon végébe a csomagjaiért és egyszerre akart leszállni, tudván, hogy a vonat csak 3 percig áll meg. A leszálláshoz tolakodva már éreztem hogy Cannesban vagyunk. Mindenhol telefonos és kutyás rendőrök akik angolul irányították a népet. A szállás egy hatalmas apartman-komplex a tengerparton. Nem sok időnk volt berendezkedni, nyolckor már az itteni első filmünkhöz álltunk sorba, kilenckor be is engedtek a lefóliázott vörös szőnyegre.

CHATROOM (Hideo NAKATA)

Öten ülnek a szobában: William, Jim, Eva, Emily és Mo. A facebook-generáció átlagos tagjai, különböző problémákkal. Van köztük gyógyszerfüggő, modell-álmot kergető és a haver 11 éves húgába szerelmes is. A színes és mozgalmas chatszobai életüket sorra váltják fel szürke mindennapjaik az élet valós problémáival szembesítve őket. William nagylelkű tanácsokat osztogat, de valójában nem segíteni jött ide: Luciferként ássa be magát mások életébe és akivel egy chatszobába kerül, az onnan nem menekül. Ami ártatlan beszélgetésként indul, hamarosan eldurvul és az álom összemosódik a realitással.

Röviden így összegezhetném Hideo Nakata filmjét. Az agyonrágott, mai fiatalok, modern problémáikkal-mellet üdítő volt végigülni ezt a másfél órát. Hála neki, még a hozzám hasonló szkeptikusok számára is világossá vált, mit esznek a virtuális valóságon. A kőkemény dráma mellet azért kellemesen adagolt komikumokkal is találkozunk. (Az erotikus-chatszobák ábrázolása például mindenkit megnevettetett.) Azért a film így is megrázónak maradt és még így is sikerült két osztálytársamat megsiratnia.

Bár még csak az első filmemen vagyok túl, már most úgy érzem megtaláltam a kedvenc filmem. Holnap végre igazi fesztivál-hangulatot is kapok, a nagy, Cannes-i mozikból jelentkezem majd!

Cannes-i Filmfesztivál- nulladik nap

Ezzel a héttel elérkezett csereévem legjobban várt hete: a Cannes-i Filmfesztivál.

Már ősszel, amikor irodáról-irodára jártam, akadozó franciával győzködve az LVC tanárait, hogy nekem igenis helyem van a cinéma-audiovisuel csoportban, szóval már ősszel hallottam pletykákat arról, hogy a végzős mozisokat minden évben elviszik a Cannes-i Filmfesztiválra. Ami akkor távoli reménynek tűnt, végül igaznak bizonyult. Maradtam a heti nyolc órás csoportban, emellé még szombatonként fakultációra is bejártam. Végtére is én voltam mindig A filmbuzi, ez esetben pedig még értelmét is láttam.

Hamarosan felgyorsultak az események, fényképeket, adatlapokat küldtünk Cannes-ba, majd motivációs levelet. Aztán megtudtuk, hogy mindenki kedvenc Tim Burton-je lesz a zsűri elnök, de egészen az áprilisi szünetig nem volt biztos az út.

Az SNCF ugyanis ismét sztrájkba kezdett és még vonatjegyeket se árultak, mikor végre úgy döntöttek, hogy ideje dolgozni; az elsők között vettük meg TGV-jegyünk május 15-ére.

Ez, hogy ennyi idősen Cannes-ba megyünk Franciaországban is egyedinek számít. Ha jól tudom, az egész országban rajtunk kívül egy másik gimnázium kap hasonló lehetőséget. Hogy miért éppen minket választanak minden évben (már 10 éve) azt nem tudom, azt viszont igen, hogy nagy szerencsém van vele.

Hiába a heti nyolc mozis óra, a szombat délelőtt: nem egy embert ismerek aki ugyanígy végigülte volna ha Cannes-ba mehet. Ez a néhány post tehát nekik szól majd (meg mindenkinek aki szereti), igyekszem naponta írni, fotózni; az idő nagyrészében valószínűleg hullafáradt leszek, de mindent megteszek, hogy élethű képet adjak a fesztivál-életről.

Néhány szót így előlegben:

A húszfős csoportot Madame Merlin és három másik tanár kíséri, tehát kényelmesen, tanáronként ötfős csoportokra leszünk osztva. Mindenki megkapja mindenki telefonszámát és onnantól kezdve szabadok vagyunk. Két szabály van: napi három filmet minimum meg kell nézni és ha tovább maradunk, vagy valahova meghívást kapunk, sms-t küldünk a hozzánk tartozó tanárnak. A nap nagy része sorban állással fog eltelni, nem ritka a kétórás sor egy-egy filmre. Ekkor kell résen lenni, ilyenkor láthatunk filmsztárokat erre-arra és ami még fontosabb: ilyenkor adnak meghívókat. A vörös szőnyegre ugyanis nem csak úgy odasétálunk, oda be kell jutni! Madame Merlin szerint a lányok az ilyenben nagyon ügyesek szoktak lenni. (Példaként egy két évvel ezelőtti Lars Von Trier-közönségtalálkozót hozott fel, ahova az egész csoportot elvitte.) A filmekkel aztán nem úgy van, ahogy képzeljük. Az általános vélemény szerint nem érdemes Cannes előtt kinézni mire akarunk beülni, mert annyi más film lesz, annyi más időpontban, hogy csak magunkat idegesítjük azzal, ha nem jutunk be valahova. Ezt most kivételesen be is tartottam.

Lábjegyzetként Mme Merlin hozzátette, hogy mi lányok vigyázzunk, nem minden sötét autós, sármos ifjú, producer; viszont mindegyik annak mondja magát. Tehát, ahogy már a kis Forrest is megmondta: idegenek kocsijába nem szállunk be. Még ha kiköpött Johnny Depp és térden állva könyörög akkor se.

Hatfős apartmanokban vagyunk elosztva, önellátóként. Ez még nem is okozna gondot, elvégre többnyire lányok vagyunk, a hat lányra egy fürdő viszont baljósan hangzik.

Az apartman társaim közt természetesen Alejandra, a „mexikói-húgom” van, őt már mindenki ismeri.

Rajta kívül Elise Alexandre (Elise A), aki nemrég jött vissza közénk kiheverve októberi szakítását. Év elején nagyon rendes, mosolygós lánynak ismertem meg, egészen októberig, amikor Etienne barátja otthagyta. Akkor el kezdett kimaradozni, és most, május végén jött újra órákra. Ő egyébként ugyanolyan filmbuzi mint én, annyival jobb, hogy ismer pár filmes embert. Ma reggel azzal fogadott, hogy valószínűleg tud VIP meghívókat szerezni az apartmannak.

Olivia félig brazil-félig francia lány, így valamennyire ő is sorstárs. Talán éppen ezért olyan rendes velünk mindig. Lauren-t , a legjobb barátnőjét viszont nem bírom. Ő belsőleg félig, kinézetben teljesen amerikai és egészen addig semmi bajom nem volt vele, míg márciusban meg nem kérdezte, hogy tulajdonképp mi a fenét keresek Franciaországban.

Laëtitia, az utolsó apartman társ duci, goth csaj. Az itt töltött nyolc hónap alatt őt ismertem meg legkevésbé, kicsit zárkózott és elég csendes. Szerintem túl sok Cure-t hallgat.

A nap nagyrészét holnaptól velük töltöm majd, délben indulunk a párizsi Gare de Lyon-ból, kívánjatok tehát nyugodt, sztrájkmentes utat! Holnap pedig jelentkezem!

(fotók:yahoo.fr)

Képek

Alejandra végre odaadta a pendrive-át, egy csomó képpel. Kiválogattam néhányat.

Voilá

St Michelnél éjjel

és utána az RERen


Annika szülinapja
karácsony
Cachaca (Joellék kutyája-Dorka pótlékom)
Franyu, Joelle és Eric Cachacát "szerelik" Normandiában (beleakadt vmibe)

Rémi és az RER (Alejandráék filmforgatása)

Christophe és az irish drinking
cafet
Olivia, Marine, Syphorine
kis osztályom


a párizsi metrón (Alejandra, Constanza, Silke, Laura és én)
nagyon motivált cserediákok vagyunk

... de tényleg

YFU-piknik

A legjobb arcok :) (Alejandra ezért a képért ölni fog)
Amber, Wenning és Silke
A szülők részlege
Kis csapatunk
Amint éppen "mingon"-ok vagyunk Annikával
Bonne apétit!
Constanza Silkét hívja játszani
"Instrukciót kérek"-Franyu és Alexandre

Nemrég jöttem meg futásból, lezuhanyoztam és most annyira idill állapotban vagyok, hogy hiba lenne nem kihasználni. Lehet, hogy ez egész napi friss levegő tette ezt, vagy csak a szokásos YFU-szeretet.

Elutazás előtt sosem gondoltam volna, hogy ennyire aktívan részt veszek a YFU dolgaiban, de gyakorlatilag már itt, a fogadó országomban önkénteskedem. Egy szerda délután felmentem Párizsba beszélgetni a szülőkkel a csereévemről, máskor a többi ország YFU-sait szórakoztattam a Montemarte-n majd YFU-vacsorára mentem a külföldiekkel.(Mintha én nem az lennék.) Ebből kifolyólag nagyon jól ismerem szervezetünk embereit, főként az île-de-France-osokat, hiszen mégis csak ez a régióm. Pár hete egy nagy konferencia keretében újra találkoztam kis hazám YFU-saival, mellettük pedig brazillal, törökkel, némettel, észttel, románnal, norvéggal, belgával, lengyellel, kazakkal és még sok mással.

Két közös dolog volt bennük: mind nagyon nyitottak és nagyon jól ismerik a világot. Magyarországról rögtön tudták, hogy a fővárosa Budapest, nem egy járt már ott, és ahogy velem beszéltek, már azon érződött egyfajta más hozzáállás.

Franyu és Alexandre (île-de-France koordinációs főnökei) igyekeznek több programot szervezni az itt lévő cserediákoknak, mert nem sokan járnak Párizsba hétvégenként. (Ezt személy szerint nagy pazarlásnak tartom, legtöbben fél óra metróútra laknak a fővárostól.) A most szervezett vasárnapi pikniket majdnem elmosta az eső (a meteorológusok itt sem jobbak), és az is váratlanul jött, hogy el tudtam menni.

Elméletileg egész vasárnap röplabda-tornán lettem volna, csak végül a lánycsapat akkora hányada mondta le ügyes-bajos dolagokra hivatkozva, hogy öten maradtunk. Marc edzőnk kiakadt, nagy lelki beszédet tartott szerdán, egy-egy „ça me fait chier”-rel megtoldva, de végül muszájból lemondta a tornát.

Alejandra mamie (nagyi) 70. születésnapja és egyben az öregek 50. házassági évfordulójára szervezett buli miatt otthon maradt. Két napig gyászolt, de végül úgy tűnt túléli.

Magyarzatként elmondom, hogy Alejandra nagy kedvence Alexandre (szexi Alexandre-ahogy ő hívja) és egy alkalmat se mulaszt el, hogy láthassa. Alexandre egyébként az egyik legfiatalabb önkéntes, a huszonévei elején lehet és a francia filmek cinikus Jean Renojaként kell elképzelni.

Miután kiderült, hogy mégis el tudok menni, tegnap este végre elolvastam a meghívót és két perc múlva már a konyhaajtóban álltam.
-Sabine, baj van!

Franyu erre kérdőn nézett rám.
-Nincs magyar zászló színű ruhám! Se zöld.

A meghívó utolsó sora szerint vagy országod vagy YFU-színeibe kell öltözni. Végül úgy döntöttem túlélem, és segítettem quiche-t és csokis sütit sütni. Ha valaki meg a zászló miatt szekál, majd azt hazudom, hogy az új kormány miatt a zászlónk is megváltozott. Egyébként meg: melyik külföldi ismeri a magyar zászló színeit?

A beöltözést aztán senki se vette komolyan, csak franyu és Alexandre (ja bocs: szexi Alexandre) öltöztek zöldbe. A Cité Universitaire parkjába érve mindenütt vasárnapi családok és vasárnapi futók köröztek, lassacskán szállingóztak a cserediákok is. Laura (litván), Wenning (kínai), Lizzy (amerikai), Constanza (chílei), Mariana (brazil), Lea (osztrák), Silke (belga) és Amber (szintén amcsi) már jó ismerősök. Néhányukat a családjuk is elkísérte, a franciák ugyanis szeretik ezeket a családi délutánokat. Hamar kialakultak a szokásos kis csoportok, tehát mi Constanzával és Laurával beszélgettünk. Majd Annikával kicsit elfáradtunk és leültünk a pokróc sarkába. Mariana fogadóanyukája ült oda hozzánk. Mariana szerintem nem is tudja mekkora szerencséje van vele, egyrészt volt cserediák (Svédországban) másrészt tanár néni, ami a legjobb párosítás. Franyutól tudjuk, hogy Mariana azért elég problémás, nagyon haza akar már menni, annyira hiányoznak neki a szülei, hogy naponta skype-olnak. Ez a legbutább dolog amit tehet.

Később Alexandre odaült hozzánk beszélgetni, Costanza ezalatt csúnyán nézett ránk, bár nem igazán értettem miért. Néha még én (kis nőként) se értem meg a nőket, valószínűleg az uraság miatt volt valami. Lényegtelen. A délután vége felé jöttek a szokásos játékok, amiben túl fáradtak voltunk részt venni, végül Wenning futás közben elesett és a többiek is abbahagyták. A búcsúzkodás, szokás szerint fél óráig tartott, de szép lassan mindenki hazament. Mi pedig valami hipergyors utat választva fél óra alatt otthon voltunk!

Hazaérve gyorsan elmentem futni, mivel tudtam hogyha leülök, akkor ott maradok.

Úgyhogy most megint nagyon elégedett vagyok és nagyon nem akarok hazamenni! Sajnos már kevesebb mint két hónap maradt, amibe még bele kell sűríteni anyuék látogatását, Cannes-t jövő héten, újabb párizsi hetet, Aerosmith koncertet és berlini tábort.

Már a puszta felsorolása elfáraszt.

Most viszont, (bár még csak fél 10- és kint világos van) vár az ágy!

Bonne nuit!