Sans Blogue

Cserediák Franciaországban... :)

Ez itt a vég



Már jó ideje terveztem egy záró bejegyzést, mivel a júniusi pakolás-őrületben megfeledkeztem róla, és mindezidáig blogom befejezetlenül lógott a Blog Univerzumban.

Most viszont itt vagyok, befejezem, amit egy éve elkezdtem és mesélek a visszatérésről.

A hazaértem utáni időszakban kicsit paranoiás lettem, mivel a buszon rendre belebotlottam olyanokba, akiket nem tudtam beazonosítani, ők viszont látszólag mindent tudtak rólam. Lázasan gondolkoztam hol találkozhattunk (angol nyelvvizsga felkészítő, buli, úszás, vívás, koncert stb) miközben mindig ugyanazt a kérdéssort kaptam:

„Szia! Hazajöttél?”

Igen, hazajöttem.

„És jó volt?”

Ezt egyébként mindig meg is válaszolták egy „biztosan jó volt”-tal.

Sajnos nem ilyen egyszerű: 10 hónapot nem lehet egy „jó volt”-tal lerendezni; valószínűleg egy többhetes kocsmatúra után is maradnának elmondatlan részletek; rövidre zárva persze, igen, jó volt, viszont nehéz pillanatok is akadtak.

„És hol is voltál pontosan?”

A Párizs melletti törpetelepülésen Les Molieres-ben laktam a fővárostól délre. Körös-körül síkság, busz napi négyszer, esetleges lekésés után marad a stop, ami cserediákoknak tilos. Utólag azért bevallhatom, hogy Annikával nem egyszer utaztunk francia idegenek anyósülésén, de szerencsére sosem buktunk le.

(Utána persze kellően szégyelltük magunkat…)

„És családnál laktál?”

Igen, családnál laktam. Nem pénzért, hanem önkéntesen, puszta szeretetből fogadtak be, Annikával az észt cserediákkal együtt. Nagyon jó család, jobbat nem is kívánhattam volna!

„Hú, akkor most biztos jó szar Magyarországon”

És nem. Tíz hónap távollét egyszerre elégnek bizonyult, ráadásul még mindig elfogultan gondolok Magyarországra. Odakint muszáj volt megvédenem az én országomat a francia nacionalizmussal szemben, és egyszerűen hozzászoktam ehhez a mentalitáshoz.

Kényelmes, hogy a gesztikulációk azonosak, a várható reakcióval is tisztában vagyok, míg egy külföldivel, már csak a kulturális különbségek miatt is, óvatosabban kell bánni.

„Nehéz visszaszokni?”

Inkább vicces, mint nehéz. Kezdetben Párizst jobban ismertem, mint az átépített Pécset. Itthon nem jutottak eszembe az utcanevek, ráadásul akárhova akartam menni, az mindig zárva volt „Menjünk át a Kinoba! Akkor a Rákba!”. Újra felfedeztem a pörköltet és az „R”-betűt.

„Mi hiányzik?”

Főként az ott megismert emberek és a tudat, hogy bármikor felmehetek Párizsba. A mindennapi élet azért elég szürkén telt, reggeltől délutánig ültünk az órákon, kismillió levelet/ rajzot küldtem haza, teleírtam két nagy naplót, egy egész köteg „Ale Buitron kalandjai Fhransziaországban”-t nyomtam mexikói húgom kezébe elutazása előtt.

A család, Annika, Alejandra és Joellék hiányoznak a legjobban.

„Volt valami kevésbé jó?”

Egyetlen negatívumként a macskákat tudnám felhozni. Előtte semmi bajom nem volt a cirmosokkal, de tíz hónap az alábbi társasággal az agyamra ment:

Popoy állandóan ennivalóért gurult a konyhakövön, Apache, amikor nem kint vadászott, akkor a fürdőszoba közepére hányt egereket, a ház ura pedig egyértelműen a diabéteszes Leo volt, aki fel-le járkált a vacsora és az alom között szőrcsomókat hullajtva maga után. Néha vacsora közepén spontán beleivott a poharamba és aki hozzá mert érni, annak egy hatalmas karmolással kellett számolnia.

-Ez ilyen-mondaná erre egy jóbarátom és tényleg. Ennyi rossz azért kell.

Felrakok ide egy videót, amit a családnak csináltam elutazásom előtti éjjel. A hétpercnyi klipben sok minden bent van, főként a hangulatot akartam megragadni. Nagy sietségben, az utolsó pillanatban csináltam egy észt laptopon és mire befejeztem már tökéletesen megtanultam az észt számítógépes nyelvet (kooperi, kleebi, tühista, ei, jah…).

Utólag biztosan nem U2-t raknék alá, de akkor és ott erre futotta.

A legutolsó elmaradásom pedig a Le Chapeau c. filmünk linkje. Ezzel a két perccel foglalatoskodtunk a pénteki cinéma-audiovisuel órákon és végre kész lett. A nevemet ne keressétek a végén, nem érettségiztem, tehát diszkrimináltak és csak a legeslegvégén a köszönetbe kerültem bele.

Most pedig én mondok köszönetet mindenkinek, aki végig olvasott/ kommentelgetett/ írt, nagyon sokat jelentett nekem ott kint, a francia préri közepén.

Utazzatok, legyetek cserediákok és lássatok világot, mert az jó!

Bisoux et a bientot!

YFU 3ème réunion

Martin es Anne-Claire









egy ev "terminale L" hatasa: c'est l'art.




Furcsa, hogy elerkezett ez is.
Eljovetelkor a 10 honap vegtelennek tunik, majd egyszer csak azon kapod magad, hogy az ido mulasan toprengsz. A "mar 5 honapja vagyok itt"-bol "meg 30 napom maradt"- lesz.

Vasarnap osszegyultunk az utolso réunion-ra Alejandraekhoz. Az ev kozbeni hetvegeket egy parizsi kis lyukban tartottak, de a juniusi hosegben senki sem akart bent maradni, Joellek pedig voltak olyan rendesek, hogy kolcsonadtak a hazukat, a kertjuket es a grillsutot is.
Egy kivetellel mindegyik ile-de-Franceos cserediak leutazott hozzank a Vallée de Chevreuse-be.
Az egesz heti 30 fok vasarnap reggelre megvaltozott es a "friss" esos idoben rogton elkudtek baguette-t venni. Jo tizenot percig alltam sorba a vasarnapi apukakkal, majd egy akkora zsak baguette-tel mentem vissza Joellekhez, hogy 200 meteren keresztul minden mellettem elsuhano auto dudalt. (Egy angol bringas meg valami angolsagot kiabalt, de nem ertettem. I don't speak English.)

A vasarnap lenyege az volt, hogy fejben is felkeszuljunk a hazamenetelre. Elfoglaltuk a nappalit, a szokasos korbe ulve a szokasos hangulat uralkodott.

Ulysse halal lelkesen nezelodott Alexandre mellett, aki unottan jatszotta a jatekvezeto szerepet.
"Amint tudjatok elerkezett az utolso negy het...
-HAROM ES FEL!!
-... jo jo az utolso harom es fel het es mar biztos sokat gondoltok a hazamenetelre"
fele beszelgetest folyt egy oraig, majd mivel jo franciakka valtunk az ebedido kozeledtevel egyre kevesbe koncentraltunk.

Visszakaptuk a lapot amire az ev eleji celjainkat irtuk, es tobb-kevesebb sikerrel teljesitettuk. Nekem reszben sikerult, vannak francia barataim de nem egy rakat, es tudok franciaul de korantsem tokeletesen. Es nem mellesleg teljesen hidegen hagy, hogy csak reszben teljesitettem oket; ez nem szamit. Jol erzem/ereztem magam.
A vegen azert kiosztottak egy listat arrol mi varhat rank hazaerkezeskor, ime a lenyeg:

1. Unalmasnak fogom talalni az otthoniakat, mivel itt megszoktam h mindig minden uj.
2.A kezdeti erdeklodes utan, egyszer csak senkit se fog erdekelni mi volt velem, ami viszont engem fog idegesiteni.
3.Nem tudom kifejezni amit erzek, es senki se fogja igazan megerteni a mostani helyzetem. (Volt-cserediakok kivetelevel)
4.Negativ kultursokk (baratok, csalad, kaja stb hianyik majd)
5.Az otthoniak is megvaltoztak, en is megvaltoztam es a kapcsolatunk is valtozhat.
6.Felreertik, hogy mashogyan latom a dolgokat es nem ertekelik majd az itt felvett "francias humorom". (Jean Reno-s beszolasok ezerrel)
7. Nem mindig fogom tudom hasznalni az itt megtanult dolgokat, azaz ne akarjak mindenkivel franciaul beszelni.
8. Hogy konnyebb legyen a felejtes, megszakitom a kapcsolatot a franciakkal es a tobbi cserediakkal. Ezt ne tegyem!

Mar begepelni is hosszu, faraszto, hisztis es kibirhatatlan leszek.
Ezk utan vegre piknikeztunk a szokasos kis tarsasagunkkal, aztan franyu szervezesevel atsetaltunk Chevreuse-be meg vissza, nem sok kedvunk volt hozza de el kellett utni valamivel az idot, ha mar lejottek hozzank.

Visszaerve felettuk a suti maradekokat, majd a cserediakok hazamentek, mi pedig kint vartuk, hogy az onkentesek megbeszelese veget erjen. Kozben Martin, Alejandra "occse" a most erkezo cserediakok profiljat lapozgatta:
"Papa, gyere ezt nezd meg, ez tokeletes: szoke, norveg pom-pom lany, a szabadidejeben uszik.
Nicholas es Joelle szepen elmagyaraztak neki, hogy jovore nem lesz norveg pom-pom lany, mire Martin duzzogva elvonult netezni.
A megbeszeles pedig meg mindig tartott, igazabol teljesen feleslegesen tartottak az ebedloben, mert minden szot hallottunk. Nyolc korul vegre befejeztek, elkoszontunk es hazamentunk.

A sokk hetfon ert. Akkor esett le igazan, hogy haza kell mennem, nincs tobb Parizs, nincs tobb Lycée de la Vallée de Chevreuse, nincs tobb Terminale L, nincs tobb RER, nincs tobb itteni YFU. Marmint vannak, de az mar nem lesz ugyanilyen.
Ev kozben nagyon sok idom volt gondolkozni es egyre inkabb erzm, hogy szeretnek vissza jonni egyetemre. Persze felek tole, hiaba eltem itt egy evet, a francia nehez es meg messze vagyok attol a szinttol hogy rendes, 8 oldalas filozofia disszertaciot irjak; de a cel erdekeben hajlando lennek tanulni is. :)

A suli hivatalosan holnap fejezodik be, de a heten mar csak korrepetalasok voltak a most erettsegizo francia osztalyomnak. Ami fontosabb: anyuek is holnap jonnek. Gondoljatok bele, augusztus ota nem lattam oket es ilyenkor azert a szokasos varas melle nemi furcsasag is bekuszik. Annika ugyanigy erez az o szulei irant, akik vasarnap erkeznek.
De igy legalabb letisztazodik bennem, hogy julius 6-an este otthon, a pecsi agyamban alszom. Hajj.

Most pedig elmegyek, rendbe rakom a szobamat, hadd higgyek azt, hogy egesz evben igy nezet ki.
Au revoir!

Cannes-i filmfesztival (utolso nap), kedd

Kedd kora reggelre odarendeltek minket a Debussy terem elé az "Un certain regard"-program ujabb vetitésére. Az elozo esti faradalmakat tobbnyire kihevertuk, de azért magassarkut egy ideig nem akarok huzni. A szokasos sorban allas utan belephettunk.
Ez a film is stabbal jott, fohuzaskent egy 10 eves-forma afrikai kislany koszonte meg, hogy itt lehett. Mint kesobb kiderult o volt a film foszereploje, hatalmas tapsviharban vonult le.


LIFE, ABOVE ALL (Oliver SCHMITZ)

Afrika és az AIDS-témàja kifogyhatatlannak tunik, màrmint filmes szempontbol biztosan. Oliver Schmitz-t a 'Torok kezdoknek' sorozat alkotojaként es a franciàsok àltal biztos ismert 'Paris, je t'aime'!ben mar bizonyitott.
Ezuttal a Chanda titka c. konyvet vitte vaszonra.
A konyvcimet ado Chanda Dél-Afrika surusegeben éli az életét. A tortenetbe ujszulott kishuga elvesztese utàn csatlakozunk be. Edesanyja osszeomlik, alkoholista neveloapja pedig bàrokban uti el az idejet; Chanda iskolàt kerulve segit amiben tud, hol féltestvéreire vigyàz, hol gyengélkedo anyjàt tamogatja. A no àllapota azonban egyre romlik, Chanda AIDS-re gyanakszik es a problémak csak sokasodnak neveloapja halala es legjobb baratnoje AIDS-gyanuja utan.

A tortenet akar clichének is mondhato, tény, hogy làttunk màr ilyet olvastunk màr ilyet. Gyonyoru film, meghato tortenet, igazàbol semmi negativat nem tudok és nem is akarok mondani.Viszont ilyen hiteles gyerekszineszek nem minden bokorban teremnek.A foszereplot alakito kislany es a gyerekprosti baratnoje felnotteket megszegyenitoen jatszanak, okosan, kimerten. A masik ami igazan megfogott azok a gyonyoru kepek voltak a zenevel egyutt. Altalaban ha a szinészek, a képek és a zene rendben van, akkor màr nem lehet nzgyot tévedni. Schmitz mindent jol csinàlt es egy nagyon szép filmet hozott ossze.
A vége utàn 10 prercen keresztul àllva tapsultuk az afrikai szereplogardat mig a kislàny meghatodva torolgette az oromkonnyeit. A film utan Olvier Schmitz keszségesen vàlaszolt a csoportunk néhàny kérdésére, szignàlta a fuzetemet, majd àtengedtuk a profiknak, mi pedig elégedetten tovàbbàlltunk.



A délutàn kész katasztrofa lett, teljesen reménytelenul keresgéltunk meghivokat és akkor vesztettem el minden reményt; hogy a Lumière terembe bejutok. Hogy valamit profitàljunk is kifekudtunk a voros szonyeg elé napozni. Korulottunk mindefelé tipikus filmes-feju emberek rohangaltak kamerakkal, majd elmentunk a belvarosba egy màsik moziba. A pass-unk oda se volt jo, a francia ur éppen az amerikaiaknak probàlta elmagyaràzni miért nem léphetnek be.
-Ah de az annyira igazsàgtalan -visszhangzott a butàcska hang az eloteremben - Hogy vàrjàk el, hogy filmeket csinàljunk ha nem engedik megnézni oket?
Erre muszàj volt franciàul hozzàtennem, hogy
-Nem tudom akarom e a csaj filmjeit nézni...
A francia monsieur felrohogott, majd utàna elmeesélte, hogy ez a làny minden nap eljàtssza ezt és nem érti meg, hogy ez a mozi sajtosoknak van fenntartva.

A tényen persze ez mit sem vàltoztatott, a lànyok egyrésze elment fizetos moziba Robin Wood-ot nézni (Robin des Bois a franciàsitott cime) én pedig program hijan felhivtam Madame Merlin-t tud e valami programrol ahova mi is elmehetunk. Az "Un homme qui crie"-t javasolta, a szallas melleti moziban. A film szereplogardajat vasarnap lattuk a voros szonyegen es nagyon jo kritikakat kapott (illetve kesobb a zsuri dijàt is).
A buszhoz menet elhaladtunk a sajtosok elott is, egy pasi éppen meghivot adott egy lanynak. Odarohantam:-Monsieur!Excusez-moi, est-que vous auriez des invitations?-hadartam ; de az arckifejezes alapjàn nyilvànvaloan nem franciàval beszzéltem. Angolra vàltva màr igen érdeklodonek bizonyult és némi csevely utàn elàrulta, hogy igen, van meghivoja és adott is.
Es tippeljetek hova szolt?
A voros szonyegre es a Lumière-terembe, a hivatalos versenyprogram szerda reggeli vetitésére.

Nàlam nagyobb szerencséje csak Elise-éknek volt, akik bejutottak kedd délutàni versenyprogram vetitesre.
"Hihetetlen jo helyunk volt- meselte kesobb a buszban- alul, kozepen a legjobb kilatassal. Es es csak hàtrafordultam megnezni ki ul mogottem es ott volt elo nagysagban TIM BURTON!! Szoltam a lanyoknak, mindannyian szegeny bamultuk. Nem, oda akartam menni, de akkor mar vege volt es egy pasi elem allt, nem engedett oda. -ekkor megszolalt a telefonja- Igen mami en hivtalak, kepzeld lattam Tim Burton-t... "

Az esti "Un homme qui crie"-re a tanarokkal àltunk sorba. Monsieur Levasseur nagy magyar fan, tori-foldrajz szakoskent elegge ismeri az orszagunkat es a '86-os magyarorszagi kalandjait mesélte. Volt ott pecsi PMFC-meccs, szekesfehervari magyarok, akik a RAMONES polojat akartak megvenni, magyar etelek, bor, fiatalsag.



Un homme qui crie (Mahamat-Saleh HAROUN)

Csad a napjainkban. A hatvanas Adam, valogatott uszo multja utan egy luxushotel medenceje mellett, eletmentokent tolti napjait. A kinai vasarlok miatt munkaja hamarosan fia kezebe kerul; o pedig az ut szelere, sorompot nyitogatni. Ezzel egyidoben a csadi kormany a lakossag segitseged keri az orszagban dulo polgarhaboruhoz es Adam penz hijan egyedul a fiaval szolgalhat.
Nagy szerencse, hogy egy nap ket ilyen eltero filmet lattam egy kontinensrol. Afrika, mashogyan-mondhatnam es nem tudom nem osszehasonlitani a "LIFE, ABOVE ALL"-al. Mig az elobbi inkabb hollywoodias gyerekeskedesnek, UNICEF-reklamnak tunik, ebben a filmben minden kokemeny. Nincs a megfelelo pillanatban megszolalo zene, se hatasvadaszat, haboru van es emberek halnak. Nagyon eroteljes alkotas es sokkal inkabb az a fajta film amihez itt Franciaorszagban szoktam. Ebbol a 92 percbol sokkal inkabb atjott a kemeny afrikai elet, mint a reggeli vetitesbol es a zsuri is igy gondolhatta amikor azzal a nagyon megedremelt dijjal jutalmazta.
Orulok, hogy a fesztival agyik legjobb filmjehez is szerencsem volt.



A film utan ejjel kettoig fent voltunk, majd bepakoltam es elmenetem aludni, hogy masnap reggel 6-kor ujbol kelhessek.

a blog atmenetileg szunetel

Nagyon sajnalom, hogy nem tudtam meg befejezni a Cannes-i beszamolot, az utolso teljes napi bejegyzes ott ragadt a laptopomon, ami jelenleg nem mukodik. Mar megint elromlott a toltom, es ugy dontottem h hazaindulas elott mar nem veszek ujat, elvegre van itt francia gep meg legalabb az utolso honapomat nem a neten logom el.
Lenyeg a lenyeg elobb-utobb osszehozom itt is (szerda estere megprobalom) de elore szolok, hogy ekezet nelkul lesz :)

Cannes-i Filmfesztivál-harmadik nap ( múlt hétfő)

Az "Un certain regard" egyik vetítésén (Debussy terem)


the stars are coming
mindannyian másik kamerába néztünk

(j-b:Tiffany, Elina, Alice, Emily, Alejandra és én)

a vörös szőnyeg nappal
és éjjel

Kitano



(képek: Alice, Rémi és saját)
sorban állás


Hétfő reggel indulás előtt voltunk, amikor feltűnt, hogy furcsán látok.

Mivel a reggeli feles még nem volt meg, egy kiesett kontaktlencsére gyanakodtam. Az egész fürdőt átfésültük teljesen eredménytelenül. Ott álltam jobb szemre tökéletesen, balra viszont -3.25-ösen látva, pótlencsék nélkül, a Cannes-i Filmfesztivál második (teljes) napján. Dráma!

Átmentem a tanárokhoz, elmondtam, hogy az első vetítést kihagyom, mert optikushoz megyek. Ezek a hihetetlen laza, mozis tanárok nem sokat izgultak, csak írjak sms-t ha már bent vagyok Cannes-ban- mondták. A recepciós segítségével találtam a közelben egyet, és kb 20 perccel a többiek után már a belvárosban voltam.

Húsz perc Cannes-i idővel örökkévalóságnak számít, meg se próbáltam a többiekkel sorban állni. Helyette ismét munkába álltam, meghívókat kérni. Ezúttal mini ruhában kéregettem, de eredményben csak annyi változás volt, hogy többen fordultak vissza és a kurta „non” helyett „sajnálom, de nincs” -válaszokat adtak. Na, igen a belső számít.

Megelégeltem ezt a sok elutasítást, kiborult a bili de azért beálltam a Debussy terem előtt alakuló sorba. Az se érdekelt mit adnak. Eltelt fél óra, majd egy, majd másfél és a második órára már annyian lettünk mint még előtte soha. A sajtósor egészen a vörös szőnyegig elnyúlt és csak engedték és engedték a VIP-részleget az újságírókkal együtt. Ekkor azért már megkérdeztem mire ez a nagy érdeklődés.

„Hát az új Godard film premierje lesz!”-válaszolta egy idős úr majd hozzá tette, hogy

„Nem hiszem, hogy bejutunk, nézze meg mademoiselle mennyi sajtós vár”.

Kiírták, hogy a terem megtelt, de valamiért ott maradtam. Két perccel ezután pedig tizedmagammal beengedtek a kivételezettek közé.

Film Socialisme (Jean-Luc GODARD)

Íme a film, amit Mark Kermode „Cannes legrosszabb filmjének” címzett. A kritikus blogján egymást érik a lehúzó kommentek, de én azért feltenném a kérdést: hányan látták valóban? Ha jól tudom eddig egyetlen egyszer vetítették.

A pár évvel ezelőtti Histoire(s) du cinéma Cannes-i vetítése nem kis visszhanggal zajlott le. Külön a rendező kérésére és a külföldiek felháborodására felirat nélkül élvezhette mindenki. A legújabb műben francia, német és némi angol váltogatja egymást, erre pedig még Godard is meggondolhatta magát. Ezúttal ugyanis volt felirat, de még milyen! Nem mindig, és nem a mondat egészét fordította. A legváratlanabb helyeken bukkant fel három-négy szó egymás alatt (pl AIDS tool for killing blacks), mintha csak google-fordítóba begépelte volna a szavakat és találomra kidobna párat.

Szerencsémre az általános még nem volt olyan messze így a németet többnyire megértettem, a francia meg a legkevesebb elvárható egy év ittlét után. A történet első fele egy luxushajón játszódik, a pénzéhes, sznob utasok erőteljes kritikájaként („És feltaláltuk a pénzt, hogy ne kelljen egymás szemébe néznünk”) , majd a francia vidékre kalandozunk. Itt egy testvérpárt követünk figyelemmel az egyre elvontabb és elvontabb képekkel. Ahogy haladunk héber feliratok jelennek meg majd „Palesztína: belépés megtagadva!”-kiírás és a legvégére már Izrael kritikájába csap át.

Első megjegyzésként „érdekes”-nek tituláltam a filmet, de nem úgy, ahogy a csúnya nőkre mondják, hogy „egzotikus”. Tényleg érdekes, igaz nem lesz a kedvenc filmem mégis amióta kijöttem a teremből folyton újranézhetnékem van.

A teremből kiérve riporterek rohantak meg, csak pár szót akartak de már siettem vissza a szállásra.

Amíg moziban voltam, Mme Merlin kórházba került csuklótöréssel, így a délutánunk elég üresnek maradt. Szobatársainkkal ebéd közben jött a hír, hogy megjöttek a meghívók az esti vetítésre. És előtte a vörös szőnyegre is felmehetünk.

A délutáni filmprogramot egy vonallal áthúzta és délután négykor már nekiálltunk a készülődésnek. A tükörhasználat sokkal nagyobb gondnak bizonyult mint hittük. Páran előre hoztunk magunkkal, de még így is kevésnek bizonyult. Négy órán át tömény tusfürdő, parfüm, hajlakk, égett haj, sampon „illat” gyűlt a kis apartmanunkban, de megérte az eredményt.

A vörös szőnyeg előben kicsit elkeserítő lehet, nem túl nagy, kb 20-25 méteres a Lumière-teremhez leválasztott rész. A fotósok általában késő délután megjelentek a szőnyeg két oldalán, a reflektorok alatt. Az út felét is korán lezárják, onnantól kezdve csak a hivatalos, fekete, sötét üveges Cannes-autók vagy a limuzinok gurulhatnak arra. Este fél 7 körül pedig megérkeztek az első felvonás sztárok. Mi a második filmre mentünk, úgyhogy Javier Bardem már csak a kivetítőről üdvözölt.

A mi esténk sztárjai Takeshi Kitano és az „Outrage” gárdája volt, de őket csak 10 fele vártuk. Addig a másik sor kiválasztottjai vonultak be különböző turnusokban, időnként egy-egy nagyobb híresség limuzinja begurult, a fotósok odarohantak, interjúk, majd 5 percig végigvonult a vörös szőnyegen, minden egyes kamerának külön pózolva. A kezdeti érdeklődés két és fél óra magassarkúban várás után alábbhagyott. Miután már mindenki mindenkivel pózolt, végtelen videot csináltunk el kezdtek jönni a nyafogások.

„Én nem ettem délután négy óta!” „Mikor megyünk be?” stb

„Mesieurs, mesdames: Takeshi Kitano!” és ezzel az est főszereplője is megérkezett. Rögtön utána az Outrage szereplőgárdája is és végre végre végre bevonulhattunk. Volna.

Mert Kitano-t 15 perc után betuszkolták a moziba és kirakták a megtelt táblát.

Mi kint ragadtunk a meghívókkal, Mme Merlin pedig már begipszelt karral de igen felháborodva kérdezte, hogy telhet meg, amikor normális esetben kétszer ennyien férnek be. Amint megtudtuk azért itt is volt némi ferdítés: nem a terem telt meg, a sztárok érkeztek későn és fél 11-kor már el akarták kezdeni a filmet. Lényeg a lényeg: kint maradtunk.

Számomra is meglepő volt, de nem akadtam ki. A pillanatnyi csalódottság után, már örültem, hogy végre lerúghatom a cipőmet. Ott voltam Cannes-ban, jó filmeket láttam, kaptam egy kis ízelítőt ebből a nagy vörös szőnyeg mániából, rájöttem, hogy nem nagy dolog. Kesergés után elmentünk fagyizni majd az éjjel egyes busszal haza a szállásra.

Vörös szőnyeg- én ekkor még 1:0 , de tudtam, hogy valahogy biztos bejutok abba a terembe is.

Csak idő kérdése!





Le chapeau

http://www.youtube.com/watch?v=pLaKu-8r_AU


Végre elkészült a film cinéma-audiovisuel-re, ami egyben Elise és Maude vizsgafilmje is.

Cannes-i Filmfesztivál-második nap (vasárnap)

Reggeli mademoiselle-ek

Gábor Éva interjút ad
magyarjaink
The ceremony is about to begin (Salle Débussy)
A csapat Párizsban

első reggelim Cannes-ban





Itt kell meghívókat kunyerálni

Salle Débussy



és végül:
Anselm Kiefer komplexuma

Elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a csapat egyik fele inkább kiöltözni jött ide, mint filmet nézni. A lánycsapat egy része tíz centis sarkakon tipegett le, az itt nagyon divatos Skins-alter cuccban. Madame Merlin csendben megjegyezte, hogy Cannes-ba húsz percet kell sétálni és nem akarnak e cipőt cserélni. Nem akartak, de tíz séta után meggondolták magukat.

Cannes belvárosába beérve egyre sokasodtak a yachtok, a rendőrök és a lezárt utcák. A városban szétszórva számos mozi található,de három főterem a vörös szőnyeggel letakart „Marché du film” és a tenger között fekszik. A szállás felöl sétálva először a Debussy, majd a rendes vörös szőnyeghez tartozó, hatalmas Lumière mozi és kicsit arréb a Soixantième.

Mi a Debussy-nél kezdtünk Kocsis Ágnes „Pál Adrienn” c. filmjével. Másfél óra sorban állás után is kétséges volt, hogy bejutunk a fehér „cinéphile”-passunkkal. Most, hogy igazán megértettem a rendszert, elmagyarázom: nekünk fehér pass-unk van, a legkorlátozottabb. A speciális előadások többségére csak akkor mehetünk be ha valamelyik „színes” pass-ostól kapunk meghívót. Ahova fehérek és színesek is bemehetnek, ott előbb a színeseket és a meghívóval rendelkező fehéreket engedik be, a sima fehér nép pedig a maradék és a balkonon foglalhat helyet Ha még maradt. Ezért áltunk tehát sorba minden előadás előtt másfél-két órát.

De a Sors is érezhette, hogy be kell jutnom erre a filmre, mert az utolsó pillanatba párunk kezébe került a meghívó, így Pál Adrienn-t a meghívottak közt, lentről élvezhettem.

Kellemes meglepetésként ért, amikor a kezdő felkonferálás után a film készítő, egyenesen Magyarországról (!!) Felvonultak a színpadra. A szokásos köszönöm-ök után pedig kezdődött a film.

Pál Adrienn (KOCSIS Ágnes)

Piroska (Gábor Éva) harmincas évei nagy részét az elfekvő osztály betegei közt tölti. Némán, süteményezve ül a monitor előtt és várja a következő halottat. Hazafele betér néhány krémesért a cukrászdába, majd otthon teker egy kicsit a szobabiciklin, hogy minderről pontban nyolckor telefonáló vőlegényének beszámoljon.

„Igen, betartottam az étrendet. Igen, letekertem a napi két kilométert. Ma ketten haltak meg.” Lefekvés előtt még nassol egy kicsit, hogy aztán másnap újra kezdhesse az egészet. Néha vőlegénye (Kálmán) is hazatér. Kálmán, amikor nem makettet épít, akkor újabb diétákat javasolva rúg bele, pedig igazából nem akar ő rosszat.

Főhősünket szürke hétköznapjaiból egy Pál Adrienn nevű beteg érkezése rántja ki. Az idős hölgy neve Piroska rég el feledt barátnőjét: Pál Adrienn-t juttatja eszébe. A néni halála után nyomozásba kezd, felkeresi a régi osztálytársakat, ellátogat az egykori iskolába, és minden követ megmozgat, hogy megtalálja Piroskát. Az egykori barátnőről pedig mindenki mást mond, van aki szerint beteg lett, mások szerint „az a kislány maga volt az ördög”, megint mások szerint nem is létezett. Mi, nézők pedig bő két és fél órán várjuk a végkifejletet, néha már-már Piroska elmeállapotát megkérdőjelezve.

A film ráérősen halad előre, időt és információt nem sajnálva mutat be mindent, akár egyszerre a többször is, más téren viszont csak találgathatunk (gondolok a folyton felemlegetett „Piroska-ügy-re”) Képileg és zeneileg egyaránt nagyon igényesen megcsinált; főként a képek maradtak meg. Vélemények elég megosztottak voltak, a fiatalabb, gyors filmekhez szokott generáció általában lehúzta az idősebbek szerint pedig kiválló. Mindenestre én őszintén tapsoltam meg a filmet!

A vetítés után munkába álltunk meghívókat szerezni. Ehhez a sajtó kijárat elé kell állni, és MINDENKIt aki kijön franciául és angolul megkérdezni, van e meghívója. Amilyen egyszerűnek hangzik, olyan nehéz, hiszen huszad magunkkal kellett dolgozni. Egyesek táblákra írva vitték körbe, többiek hozzánk hasonlóan szóban dolgoztak.

Nagy mosolyt fel, aranyosan lenni és talán kapsz egy meghívót. Száz százalékkal dolgoztam, minden sajtóajtón kilépőt megkérdezve. Többnyire „Non”-nal továbbmentek és úgy egy óra után nagyon is együtt éreztem minden aluljáróban kéregetővel.

Egy tipikus mozis-fejű, szakállas pasi viszont visszafordult és angolul megkérdezte mit szeretnék. A meghívó kérésre elmosolyodott és sajnálta, de tudott adni. A jelenet után Olivia jött oda hozzám:

-Tudod, ki volt az?

-Nem, ki?

-Michael Haneke!

Hanekét közben fotósok vették körül, mi pedig eltűntünk a háttérben.

Az esti filmre Mme Merlin szerzett meghívókat, „Over your cities grass will grow” Sophie Fiennes rendezésében. A Fiennes-névre rögtön felkaptam a fejem, mert Ralph Fiennes nagy kedvenceim egyike. Joseph és Martha szintén a filmiparban dolgoznak, így elég jó esélyét láttam annak, hogy Sophie szintén a hét Fiennes-testvér egyike. Egészen a felkonferálásig senki se hitt nekem, végül igazanak bizonyult és megjelent Sophie Fiennes sminkeletlenül és kilenc hónapos pocakkal.

Nem is akart sokat beszélni, inkább élvezzük a művészetet.

Over your cities grass will grow (Sophie FIENNES)

Sophie Fiennes dokumentumfilmjét Anselm Kiefer német művész inspirálta. Kiefer a kilencvenes években hagyta ott Németországot, majd költözött Franciaországba és kezdett neki egy műterem-komplexumnak. Minden cél nélkül a világot akarta kifejezni, úgy ahogy ő látta.

Kezdésként húsz percig kalandozunk a csatornarendszerében Ligeti György és Jörg Widmann hihetetlen zenéjére, majd a középső részt egy hosszú interjú töri meg és a készítés folyamata. Befejezésként pedig visszatérünk az átelier-be. Nincs narráció, nincsenek történelmi események csak Anselm Kiefert látjuk amint üveget tör, olvas, hegeszt, fest miközben Heideggert idéz és a világ dolgain elmélkedik.

A filmet a csoport részéről több kritika is érte. Egyesek a narrációt hiányolták belőle, mások a felborított struktúrát, megint mások szerint csak egyszerűen unalmas. Személy szerint az „Over your cities…” az egyik legjobb filmélményem volt Cannes-ban. Sophie Fiennes alkotót tisztelve készített valami újat, de legalább annyira maradandót, mint Kiefer Dél-Franciaországi komplexuma.



Az ez utáni vetítésre szerettem volna legjobban meghívót, Woody Allent nézni az alkotóval együtt nem kis élmény lett volna. Sajnos nem sikerült bejutnunk és elmentünk a vörös szőnyeg mellé „sztárokat” nézni. Többnyire a mozi művészei vonultak fel, egyetlen hollywood-iként Meg Ryant csíptük el. A dübörgő zenéről, a villogó fényekről, limuzinokról viszont majd holnap számolok be, ugyanis hétfő este testközelből tapasztaltam meg.