Már jó ideje terveztem egy záró bejegyzést, mivel a júniusi pakolás-őrületben megfeledkeztem róla, és mindezidáig blogom befejezetlenül lógott a Blog Univerzumban.
Most viszont itt vagyok, befejezem, amit egy éve elkezdtem és mesélek a visszatérésről.
A hazaértem utáni időszakban kicsit paranoiás lettem, mivel a buszon rendre belebotlottam olyanokba, akiket nem tudtam beazonosítani, ők viszont látszólag mindent tudtak rólam. Lázasan gondolkoztam hol találkozhattunk (angol nyelvvizsga felkészítő, buli, úszás, vívás, koncert stb) miközben mindig ugyanazt a kérdéssort kaptam:
„Szia! Hazajöttél?”
Igen, hazajöttem.
„És jó volt?”
Ezt egyébként mindig meg is válaszolták egy „biztosan jó volt”-tal.
Sajnos nem ilyen egyszerű: 10 hónapot nem lehet egy „jó volt”-tal lerendezni; valószínűleg egy többhetes kocsmatúra után is maradnának elmondatlan részletek; rövidre zárva persze, igen, jó volt, viszont nehéz pillanatok is akadtak.
„És hol is voltál pontosan?”
A Párizs melletti törpetelepülésen Les Molieres-ben laktam a fővárostól délre. Körös-körül síkság, busz napi négyszer, esetleges lekésés után marad a stop, ami cserediákoknak tilos. Utólag azért bevallhatom, hogy Annikával nem egyszer utaztunk francia idegenek anyósülésén, de szerencsére sosem buktunk le.
(Utána persze kellően szégyelltük magunkat…)
„És családnál laktál?”
Igen, családnál laktam. Nem pénzért, hanem önkéntesen, puszta szeretetből fogadtak be, Annikával az észt cserediákkal együtt. Nagyon jó család, jobbat nem is kívánhattam volna!
„Hú, akkor most biztos jó szar Magyarországon”
És nem. Tíz hónap távollét egyszerre elégnek bizonyult, ráadásul még mindig elfogultan gondolok Magyarországra. Odakint muszáj volt megvédenem az én országomat a francia nacionalizmussal szemben, és egyszerűen hozzászoktam ehhez a mentalitáshoz.
Kényelmes, hogy a gesztikulációk azonosak, a várható reakcióval is tisztában vagyok, míg egy külföldivel, már csak a kulturális különbségek miatt is, óvatosabban kell bánni.
„Nehéz visszaszokni?”
Inkább vicces, mint nehéz. Kezdetben Párizst jobban ismertem, mint az átépített Pécset. Itthon nem jutottak eszembe az utcanevek, ráadásul akárhova akartam menni, az mindig zárva volt „Menjünk át a Kinoba! Akkor a Rákba!”. Újra felfedeztem a pörköltet és az „R”-betűt.
„Mi hiányzik?”
Főként az ott megismert emberek és a tudat, hogy bármikor felmehetek Párizsba. A mindennapi élet azért elég szürkén telt, reggeltől délutánig ültünk az órákon, kismillió levelet/ rajzot küldtem haza, teleírtam két nagy naplót, egy egész köteg „Ale Buitron kalandjai Fhransziaországban”-t nyomtam mexikói húgom kezébe elutazása előtt.
A család, Annika, Alejandra és Joellék hiányoznak a legjobban.
„Volt valami kevésbé jó?”
Egyetlen negatívumként a macskákat tudnám felhozni. Előtte semmi bajom nem volt a cirmosokkal, de tíz hónap az alábbi társasággal az agyamra ment:
Popoy állandóan ennivalóért gurult a konyhakövön, Apache, amikor nem kint vadászott, akkor a fürdőszoba közepére hányt egereket, a ház ura pedig egyértelműen a diabéteszes Leo volt, aki fel-le járkált a vacsora és az alom között szőrcsomókat hullajtva maga után. Néha vacsora közepén spontán beleivott a poharamba és aki hozzá mert érni, annak egy hatalmas karmolással kellett számolnia.
-Ez ilyen-mondaná erre egy jóbarátom és tényleg. Ennyi rossz azért kell.
Felrakok ide egy videót, amit a családnak csináltam elutazásom előtti éjjel. A hétpercnyi klipben sok minden bent van, főként a hangulatot akartam megragadni. Nagy sietségben, az utolsó pillanatban csináltam egy észt laptopon és mire befejeztem már tökéletesen megtanultam az észt számítógépes nyelvet (kooperi, kleebi, tühista, ei, jah…).
Utólag biztosan nem U2-t raknék alá, de akkor és ott erre futotta.
A legutolsó elmaradásom pedig a Le Chapeau c. filmünk linkje. Ezzel a két perccel foglalatoskodtunk a pénteki cinéma-audiovisuel órákon és végre kész lett. A nevemet ne keressétek a végén, nem érettségiztem, tehát diszkrimináltak és csak a legeslegvégén a köszönetbe kerültem bele.
Most pedig én mondok köszönetet mindenkinek, aki végig olvasott/ kommentelgetett/ írt, nagyon sokat jelentett nekem ott kint, a francia préri közepén.
Utazzatok, legyetek cserediákok és lássatok világot, mert az jó!
Bisoux et a bientot!