Vacsoravendégek

(Tegnap éjjeli bejegyzés, ma esti befejezéssel)

Lassan éjfélre jár, most fejeztük be a vacsorát, ismét vacsoravendégekhez volt szerencsék és ismét olyan emberek, akikkel nagy szerencse megismerkedni. Talán az ismeretségek miatt vagyok a leghálásabb és itt nem gusztustalan haszonhúzásról van szó, hanem egyszerűen olyan emberekről, akikről lehet példát venni. Fajunk sajátossága, hogy nem szeretjük a sikereseket, fújunk rájuk, irigyeljük a pénzüket. Szüleim első nevelése között volt, hogy az irigység csúnya dolog, nem illő ráadásul beteggé tesz. Ezekért a szavakért egész életemben hálás leszek, hiszen annyi rossz érzéstől könnyítenek meg és hála nekik tiszta csodálattal tudok felnézni azokra, akik megérdemlik. Mint például a vacsoravendégeink.

Szombat este egy olasz házaspárt és egy spanyol férfit láttunk vendégül.
Az olasz házaspár annyira olasz volt! Idősebb, mosolygós bácsi; fiatalabb, mosolygós, festett szőke feleséggel, már a liftben lehetet őket hallani!
-CIAO!! –léptek be és az egész lakás zenget tőlük. Sorra megöleltek mindenkit, majd három-három puszi. A házaspárt Valérie még azokból az időkből ismeri, amikor a L’ORÉAL-nál dolgozott. Később befutott Pablo, Valérie spanyol munkatársa a Vuitton-nál. Ő némileg „európaibban” köszöntött, (kézfogás és franciás két puszi, természetesen a magyartól idegen baloldallal kezdve) Annika a vacsora előtt kifeküdt, már a délutáni séta óta nem érezte jól magát, végül az egésznapi ételt belebeszélte a WC-kagylóba, mire elküldtük aludni. A szokásos bemutatás: igen cserediák vagyok, igen Franciaországban, igen szeretem, igen a Kata nem kínai név és igen, Kata, mint katasztrófa.  Valahogy külföldön nem akarják el hinni, hogy a nevem komolyan létezik és nem csak én találtam ki poénból, sorra elmagyarázom, hogy bizony ezt mi használjuk is és nem amolyan átmeneti szülés utáni elmezavarban kaptam.
Franyu és Valérie perfekt olasz, Axel meg Hippolyte is nagyjából beszélik, így a társalgás nyelve félig olasz, és (rám való tekintettel) félig francia volt.
Mindenki beszélt franciául, angolul egy szó nem hangzott el, nekem ez is bizonyítja, hogy az angol már nem elég „magasabb körökben”. Szerintem a francia, olasz és a spanyol egyaránt jó választás mivel annyira hasonlítanak, hogy egyik után a többi már könnyen tanulható. (A hasonlóságra pedig néhány példa amit az ittlétem alatt tanultam meg: tutto il mondo= tout le monde (mindenki) , povero=pauvre (szegény).)
A vacsora alatt aztán az olasz bácsi mellé kerültem, neki volt talán a legszegényesebb francia tudása, de mint mondta már nagyon rég nem használta. Mikor megkérdezte honnan jöttem, válaszként nem ismerte „Hongrie”-t. Tovább tapogatóztam a sötétben, emlékezve, hogy Alejandra valami „hungría?” – ként szokott emlegetni. Mire a bácsi:
-Ah non…Ungheria?
-Si.-válaszoltam.
Az arcán őszinte öröm jelent meg és el kezdte sorolni, hogy Budápeszt, Gellért-hegy, pálácsintá, rántott gombá, magninifique, magnifico! Elképesztően sokat tudott rólunk, mesélte, hogy fiatalabb korában járt hozzánk és most nyáron visszamentek a feleségével és mennyire szép város, mennyire jófejek vagyunk stb stb. Ettől kezdve kijöttem az öreggel, valami egész érdekes olaszosított franciával mesélte nekem a pesti élményeit. Azért én is elmondtam, hogy jó apám úgy van az olaszokkal mint ő a magyarokkal, és emiatt sokat járunk Olaszországba. Különösen örült, mikor mondtam, hogy voltunk már Liguriában is és Cinque Terre-re egyszer mindenképp visszamegyünk. A menü tipikus francia volt, franyu levese (amit mi otthon főzeléknek vagy pürének hívnánk) megint jól sikerült, majd natúran megsütött lazac, párolt spenóttal végül gyümölcssaláta. Szerintem a magyar konyha után a francia egész egyszerűen ízetlennek tűnne, pedig csupán annyiról van szó, hogy a magyar nyelvünk le van butítva a paprika és a hagyma erős ízeire, azokon kívül nem sok mindent érzünk. Természetesen boroztunk is, Pablo brazil pezsgőjével indítottunk, majd 2001-es bordeaux-i és portói jött. Fél 11-kor már igazán felszabadult hangulatban távoztak. Az olasz bácsi még párszor elmondta, hogy amico ungherese (magyar barát) majd elmentek.

Szerda esti vendégeink szintén Valérie barátai, szintén egy házaspár, de ezúttal franciák, név szerint Philipe és Karina. Valérie-t egy Tajvan-Párizs repülőúton ismerték meg. Philipe a Paribas banknál dolgozik, (biztos nem rossz pozícióban) mivel életemben nem láttam még ennyire rendbetett öltözetet. A fehér ingje szinte már fájt a szemnek, hozzá tökéletesen passzoló nyakkendő, zakó. Karina egy mosolygós, szintén nagyon „classe” nő, tökéletesen belőtt hajjal, ékszerekkel, kendővel a nyakban. Miközben Valérie szokáshoz illően foccaccia-t kínált körbe, Ázsiáról beszélgettek. Valérieval majdnem egy időben költöztek vissza Európába és sok dolgot hiányolnak Ázsia után. Az ottani rendezettséget, hogy a boltok vasárnap nem zárnak be stb stb. Az olasz nyelv is kicsit problémás, bár Karina jól beszéli, Philipe inkább csak megérti de szorgalmasan tanulja, viszont ahogy mesélte: 30 év angolul dolgozás után a francia mit sem segít neki, mivel, automatikusan angolról akarja megtanulni az olaszt. Vacsoraként borjút ettünk a mellette párolódott répával.
Újabb kis kitérésként feltűnt, hogy itt sokkal kevesebb fűszert rakunk az ételekbe, a húst legtöbbször natúran és middle vagy véresen megsütve tálaljuk, mintha az átsütés és a fűszerek a hús meggyalázását jelentenék. Kezdetben ezt elég rossz néven vettem, de mára már megszoktam. Mellé különféle mustárokat kentünk, a cognac-os ízlett legjobban. Utána Valérie csokitortája következett, vaníliasodóval. Az, amit a húsnál először rossz néven vettem a csoki sütinél rögtön megtetszett. Jó, hogy nincs agyon sütve, többnyire csak a külseje kicsit, belül folyós, ettől igazán érezhetővé válik a 250 gramm beleölt csokoládé.
A vendégek mindketten irtó rendesek voltak, Philipe Hippolyte-tal tárgyalta meg az új autó ügyét, (miszerint Pontiac-ot vagy Jaguárt vegyen, a Mercedes szóba se jöhet az „újgazdag” feelingje miatt) majd Valérievel beszélgettek Derek Lam-ról, a divattervezőről. Annikáról tudni kell, hogy úgy van a divattal, ahogy én a filmekkel és Gombóc Artúr a csokoládéval. Mindig elámulok mennyire sokat tud róla, mennyit utána olvas, rajzolja, nézi. Szóval, ahogy Derek Lam neve felmerült, Annikára néztem.
Valérie közben a saját gondolatmenetét folytatta: „Derek Lam, Derek Lam… azt mondják kedves. A csapatom találkozott vele New Yorkban, igazán kedves volt” Erre Annika szeme fennakadt, ahogy a torta is a torkán. Desszert után visszaültünk a szalonba kávézni és teázni. Nagyon érdeklődőek voltak velünk kapcsolatban és ha cserediák vagy pár perc alatt felméred az olvasottságukat. Philipe egész jól ismerte a történelmünket, Nagy Imrét, a gulyáskommunizmusunkat és Annikáékról is elég sokat tudott. Ezek után fél 12-kor elköszöntek, további jó csereévet kívántak!

Nekem megint eszembe juttatta azt, amit az elején írtam. Lehet utálni a sikeres embereket, irigykedni rájuk, de egytől egyik megdolgoztak ezért. Valérie reggel fél 8-kor elmegy és este 8-ig nem jön haza, folyamatosan repül a kontinensek közt, emellett olvas, sportol, filmeket néz, színházba jár és még aludni is van ideje. AVH1 „The faboulous life of…” sorozatában láttam hasonlót, de ott szó sincs a mögötte megbújó munkáról és az áldozathozatalról. Pedig van az is…

Ma, csütörtök este újabb vacsoravendégeink érkeznek. Egy volt FBI-ügynök nő a családjával és Pablo, a már említett spanyol, a családjával. Helyhiány miatt, minket elküldenek apéritif után Hippolyte-tal pizzázni, szóval ezzel befejeződött a vacsorvendégek sorozatom.
Örülök, hogy –ha csak egy vacsora erejéig is- de megismertem őket!

Benvenito a Milano!

Végre eljött ez a szombat is, a februári szünet első napja! Bizony, a „fejlettebb országokban” ilyen is van. Már rég rájöttek, hogy pokoli hosszú az idő a téli és a húsvéri szünet közt így beiktattak egy kéthetes pihenőt február végére. Mennyire jól tették!
Már kezdtem úgy érezni, hogy sose lesz vége a havas-esős hideg időnek, a 6-kor kelésnek, 5-kor hazaérésnek, a hosszú unalmas óráknak és az egy idő után már kevésbé izgalmas sztrájkoknak. Hál’ istennek, az ember feltalálta a szünet hozzá a repülőt is, így röpke egy óra tíz perc alatt a napsütötte Milanóban találtam magam és most sétától fáradtan írhatok Milanó belvárosából, Valérie lakásából, Breuer-székből. De eddig az állapotig nem könnyen jutottunk el.
Elsőként reggel franyu megnézte nincs-e sztrájk vagy nem törölték-e el a járatot, mivel minden rendben volt 7-kor RER-re ültünk és egészen a ’L’aéroport Charles de Gaulle’-ig le sem szálltunk. Fél 9-kor még épp időben voltunk a fél 10-es járathoz, ráadásul franyu már jó előre internetről kinyomtatta a beszálló kártyát, hogy még gyorsabban sorra kerüljünk. Ugyan sztrájk nem volt, de a szünet első napja lévén hatalmas sor kígyózott a pultok előtt. Ekkor egy röpke gondolatot megint a mamámékra szántam, meg arra, hogy biztos most kapnának infarktust. Na de franyu francia nő, a francia nők meg nem kapnak holmi infarktust kígyózó sorok láttán. Előrement az Air France-os monsieurhöz és elmagyarázta neki, hogy fél óra múlva kezdődik a beszállás mi meg itt állunk az utolsó sor, utolsó részének is a legvégén ráadásul internetről kinyomtatott jegyünk van. Erre átvittek minket egy kicsit rövidebb sorba, a többi felfokozott hangulatú milanói utashoz. Ahogy teltek a percek és csak nem haladtunk az a felfokozottság kezdett átcsapni valami magasabb szintre. Végül eljött a beszállás ideje, a varázslatos 9:05, és még mindig a sorban álltunk. A beszállás vége 9:15 … még mindig a sorban álltunk és a nyakba akasztós zsebórám mutatója vészesen közeledett a 9:35-ig. 9:20 … még mindig a sorban álltunk. 9:23, végre még egy pult is kinyitott, odarohantunk és a csomagfeladás után a nő bájosan közölte, hogy siessünk. Mintha azt nem tudtuk volna. A biztonságiakat persze ez nem hatotta meg, heves pardon-ok közt tolakodtunk és megint jól jött hogy kicsi vagyok így gyakorlatilag átcsúsztam a tömeg közt. Ezt a technikát a koncerteken tökéletesítettem, ahol nekem létszükséglet a tolakodás (már ha látni is akarok), a lényege az, hogy „lyukról lyukra” kell haladni, bármilyen kétértelműnek is hangzik. Az előttünk álló részegen összesett? Ott a lyuk! A csaj barátja elment egy másik korsó sörért? Lyuk! És így tovább és így tovább egészen a színpadig. Szóval lyukról lyukra elsőként átjutottam a biztonságiakon, franyu szintén gyors volt, de Hippolyte és Annika nem járnak eleget koncertekre. 9:35-kor franyu a kezembe nyomta a jegyemet, azzal a felszólítással, hogy állítsam meg a gépet, ő meg visszament a többiekért.
Valószínűleg eddigi életem egyik legnagyobb jelenete volt, ahogy a De Gaulle reptéren rohantam a kapunk felé franciául kiabálva, hogy várjanak. Nagyon hatásos lehettem, mivel megvártak. Utána már csak azt kellett elmagyaráznom, hogy „egy mindenkiért, mindenki egyért”, nem megyek a többiek nélkül. Pár perc múlva ők is befutottak és fél 11-kor már nyugodtan kortyolhattunk a kólánkat és ehettük a műanyag reptéri kaját! Hurrá!
Valérie kijött elénk a reptérre. Két hónapja lakik Milanóban, a belvárosban talált egy lakást. Egy igazi olasz stílusú házban, belső udvarral, kacskaringós folyosókkal ráadásul az első emelten, ami Olaszországban a legelelőkelőbb emelet a belmagasság miatt. A lakás hatalmas, modern és már kezdi belakni is. Axel tegnap érkezett Nürnbergből (január ótabott dolgozik az Adidasnál). A családi pillanatok után végre ebédeltünk egy kis tésztát zöldséggel és csirkével, majd elmentünk a városba.
A havas Franciaország után hihetetlen érzés volt 15 fokos „hőségben” a milanói karnevál közepén sétálni. Mindenütt beöltözött gyerekek rohangáltak, még azok is akik babakocsiban ültek, (nem egy anyuka tolt maga előtt tigrist, úgy látszik ez volt az idei divat), a szökőkutaknál királylányok és királyfik kergetőztek, egy konfetti halom közepén egy ázsiai kis krokodil ült, máshol pedig Teletabbi fagyizott Hello Kitty!-vel, hogy némi globalizáció íze is legyen a dolognak. (Ezek a mai fiatalok úgy látszik már nem elégednek meg a boszorkány-varázsló, királylány,-királyfi párossal.) A szülők egyébként lelkesen vásárolták a borotvahabokat, nevetgéltek, kiabáltak és összességében annyira olaszok voltak! Lazák, nem izgulnak feleslegesen. Mi, sajnos elég aggódós nép vagyunk, sok mindent belénk neveltek (pl. ha vizes hajjal mész ki, megfázol, pedig Franciaországban MINDENKI vizes hajjal megy ki még télen is és soha semmi bajunk)… Szerintem több kárt okozunk ezzel a belenevelt félelemmel mintha valaki vizes hajjal menne ki és végül emiatt megfázna. De már megint elkalandoztam.
Szóval elsétáltunk a Scala felé, majd Annikával ketten még a belvárosban maradtunk. A nyelv most kezd megőrjíteni. Már megszoktam a franciát, hogy megértik, angolból rendesen felejtettem, így a franciát preferálom. Most itt vagyok megint egy országban, ahol megint más nyelven beszélnek, én meg reflexből franciául szólok mindenkihez. A fagyivételt is nehezen oldottam meg ráadásul állandóan „pardon”-ozok a „scusi” helyett… nehéz ez a cserediák-lét.
Most viszont mennem kell, a cserediák-lét egyik fontos pontját a családi kapcsolatokat erősíteni (azaz vacsorázni). Egy olasz házaspár és egy spanyol nő jönnek lazacot enni! Bueno appetito!