Pentek

Már rögtön tegnap este történt valami érdekes. Glenn, a bátyám aki az USA-ban él és csak decemberben jön haza, írt egy emailt franyunak: „Kedden repülök haza, nem akarok beszélni róla.” . Franyu azért kiderítette, hogy a cég, aminek dolgozott becsődölt és ezért kell hazajönnie négy hónappal előbb. A szobájában egyébként Annika lakik, a család egyelőre nem tudja Glenn visszaköltözik-e Párizsba vagy haza jön Les Molères-be; ha ide jön, megy a vendégszobába, Annikát nem dobhatják ki. Annika eredetileg Joelékhez ment volna most hétvégén, de végül a YFU Alejandrát tette hozzájuk sürgősség miatt.
Szóval keddtől valószínűleg hatan leszünk. Glennre nagyon kíváncsi vagyok, már annyit hallottam róla. Sokszor hallom, hogy „ez olyan Glennes dolog” illetve „na igen, de ő Glenn”. Franyu annyit mondott csak, hogy furcsa ember.

Egyébként itt minden hétvégén van valaki új ember, most éppen franyu egyik volt iskolatársát várjuk, vasárnap estig itt lesz. Valami 40-es pasi, akivel együtt jártak egyetemre…
Ráadásul Axel is hazajön hétvégére, úgyhogy leszünk egypáran, de szeretem amikor sokan vagyunk.

Ma az angolóra M. Saussais-vel nem szokásosan indult. Suzanne kiállt a táblához, mondani akart valamit, a könnyeivel küszködött.
Elmondta, hogy szívbeteg, a szíve idősebb, mint a teste (nem tudom mi a betegség neve) és mostantól gyógyszerrel kezelik, aminek az egyik tünete, hogy kiesnek dolgok és elfejt ezt-azt így kéri, hogy segítsük és emlékeztessük a gyógyszerekre. Közben végig sírt, mi pedig riadtan néztünk. Mikor befejezte páran odamentek hozzá és megölelgették. Mindenki együtt érzett vele, még M. Saussais is odament és vigasztalták. Nagyon sajnálom. Viszont nagyon tetszik ez az összetartás, ami itt az osztályban jelen van. Nincsenek klikkek, mindenki mindenkivel jóban van, mindenki szeret mindenkit. Nyilván könnyebb, mert kevesen vagyunk, mégis elgondolkoztató.

Az óráknak már háromkor vége lett, de a buszig még két órát kellett várnunk. Elmentünk egy szokásos McFagyiért, beszélgettünk Annikával, majd elvonatkoztunk St. Rèmybe és az állomás melletti buszpályaudvaron vártunk. Nem voltak sokan, páran cigiztek csak a megállóban. Már nagyon fáradt voltam, gyakorlatilag állva elaludtam, néha riadtam csak fel egy-egy autó dudálására. Hirtelen azt éreztem, hogy valaki néz, mire felkaptam a fejem és tényleg nézett valaki.
A versailles-i buszsofőr a buszból… Valamit nagyon akart, mutatta, hogy menjek oda. Átfutott a fejemen, hogy hátha elvisz, így oldalba böktem Annikát (aki szintén állva aludt) és odamentünk. De persze nem fuvarozni akart, hanem a telefonszámomat kérte. Röhögve visszamentünk a helyünkre, a pasi viszont pár perc múlva megint ott állt, akkor már egy busznyi emberrel a háta mögött. Elkezdett dudálni, egy papír fecnit lóbált majd kiabálta, hogy legalább vegyem el a számát, ha nem kell, kidobhatom később. A párizsi RER közben befutott, úgyhogy nézők is akadtak. Azt hittem megszoktam már a francia férfiak mentalitását, de azért még mindig meg tudnak lepni! Végül nyilvánvalóvá vált, hogy nem hagyja abba a dudálást, így odamentem és elvettem a számát a nevével (Tony) majd egy gyors ’au revoir’ kíséretében lepattantam a buszról. Amikor elindult, kicsit még kiabált, hogy este hívjam fel („çe soir! çe soir!”), de természetesen sose fogom felhívni. Azért emlékbe elraktam a papír fecnit. Ezután már a mi buszunk is jött, negyed 6-ra már itthon is voltunk.

Holnap reggeli mozis óra, beszélek Madame Merlinnel, remélem átmehetek az alapórára is, és akkor heti 8-ra járhatnék!! Suli után Alejandrával felmegyünk Párizsba, szeretne venni magának pár melegebb holmit. Vasárnap viszont végre szeretném kipihenni magam. Csak úgy elrepült ez a három hét. Illetve az első nagyon hosszúnak tűnt, de utána rekordsebességgel teltek a napok! Hihetetlen, hogy már három hete itt vagyok, sokkal kevesebbnek érzem.
De ez annak a jele, hogy jól érzem magam 