Ujabb hetvege Parizsban

Most értünk haza Párizsból, zsong a fejem a sok hatástól ami ért. Olyan dolgokat tapasztaltam/láttam amit előtte, így még soha. Kezdjük az elején.

Tegnap reggel a mozis órám nagyon jó volt. Első órában végignéztünk két rövidfilmet, közülük különösen a második tetszett a L’homme sans tête (A fejnélküli ember) , megnézésre ajánlom (youtube-on talán fennvan). Végig az járt a fejemben, hogy „na, ezért találták ki a mozit!” . Utána kicsit beszélgettünk a filmről, ezekben a beszélgetésekben sajnos nem nagyon tudok részt venni, de Madame Merlin azért megkérdez engem is, és mindig megdicsér, amikor valami épkézláb mondatot mondok. Nagyon szimpatikus, 50 körüli pöttöm nő, akin látszik, hogy mindene a mozi és imádja tanítani. A további két órában szétszóródtunk csoportokra és a filmünket beszéltük meg, illetve kicsit át is írtuk, a tanárnő közben körbejárt, tanácsokat adott, bátorított. Most voltam először a mozis szobában, mindenfelé keverőpult, képernyő, ilyen-olyan pultok és állványok hevernek; mindent végignéztem, Mme Merlin lelkesen magyarázta, mi mire való.
Suli után elmentünk feliratkozni a chevry-i röplabda klubhoz, felszedtük a cuccainkat és indultunk Párizsba. Három átszállással érkeztünk meg Axelhez, aki épp nem volt otthon, de kaptam kulcsot franyutól, így bejutottunk. Öt perccel később jött Axel is, kész programja volt, hogy mit akar megmutatni nekünk. Főleg a turistamentes és szép környékre vitt minket. Elsétáltunk kisebb parkokba is, különösen tetszett az a rész, ahol a gazdag és a szegényebb Párizs találkozik; kisebb boltok találhatók, piacok, pár tésztás bódé, néhány pékség és a helyiek fennhangon beszélgetnek egymással, nagyon hangulatos az egész. Montemarte-ig elmentünk, fel a Sacre Coeur-re, de a sok turista mindegyikünket nyomasztotta, így elég hamar továbbálltunk. Ekkor már két órája gyalogoltunk, de a kellemes idő miatt nem tűnt fel, meg aztán végig beszélgettünk, úgyhogy én is meglepődtem magamon, hogy még nem ültem le duzzogva és mondtam, hogy nem megyek tovább. Vagy csak kezdek hozzá szokni, hogy itt mindenki sokat sétál. Sacre Coeurtől a Pompidouhoz menekültünk, Axel kedvenc éttermébe tajpit enni (azt hiszem igy hivjak,bar Annika se emlekszik a nevere). Ezelőtt életemben nem hallottam erről a marokkói ételről (pedig a mamám már biztosan ezerszer csinálta), lényegében egy nagydarab hús, mézzel,szőlővel meg mindenféle fűszerrel, köretnek pedig kihoztak egy nagy tál kuszkuszt mandulával. Számomra az egyetlen szépséghibája az volt, hogy amikor a kuszkuszt kimertem a hús mellé, Graffi (a volt kutyám) házilag főzött kajáját juttatta eszembe. Erősen a ronda és finom kategóriába tartozik.
Vacsora közben kikérdeztük Axelt a szülinapokról és a családi ünnepekről, mint kiderült franyukám szülinapja a következő, október 8-án lesz, együtt a „nagyi” 80. szülinapjával.

Mivel Annika még nem járt Louvrenál, kaja után oda mentünk, majd a Louvre piramisnál járkáltunk. Épp ment le a Nap, rózsaszínesen beragyogta a Diadalívet, a lámpákat már felkapcsolták, minden nagyon fényes és már-már giccsesen gyönyörű volt. Rendesen elfáradtunk, „miért ne?” alapon elmetróztunk a Champs Elysées-re megnézni mit adnak a mozikban. Végül eredeti nyelvű, francia feliratos Inglorious Bastards-ot választottuk közös megegyezés alapján a „Georges V” moziban. Úgy tűnt, nem csak nekünk nincs jobb dolgunk szombat este,mivel a terem tele volt, még a balkonon is ültek. Azért sikerült helyet találni. A reklámok előtte viszont borzasztó hosszúak voltak, 25 percig (!!!) játszották megállás nélkül, majd egyszer csak abbahagyták és felkapcsolták a villanyokat, „ennyi volt?”- kérdeztük, de abban a pillanatban már kezdődött is a film. Végre! Nagyon-nagyon tetszett mindegyikünknek, az agyamat viszont rendesen lefárasztotta. Direkt eredeti nyelvűt kerestünk,csak azzal nem számoltunk,hogy angolul igen keveset beszélnek a filmben, németül meg franciául viszont annál többet. Minden idegszálammal koncentráltam, még a némettudásomat is elő kellett vennem, hiszen a német részekhez francia feliratot adtak… (vak vezet világtalant?), de nagy sikerélmény volt, amikor megértettem miről van szó. A film vége pedig zseniális. Nem tudom, hogy ez itt így szokás-e, de amikor vége lett a nézőtéren felálltak és állva tapsolták meg, sokan fütyültek és éljeneztek. A mozitól hazasétáltunk, bár ez a 10 perc már meg se kottyant. Fél 1-re értünk haza, nagylelkűen felajánlottam, hogy alszom a matracon. (Igazából már előtte kifigyeltem, hogy a matracról épp az Eiffel toronyra lehet látni.) Hát egy ilyen nap után nem kellett altatni.
Reggel, miután felébredtünk, ettünk valamit, Annikával elmentünk csinálni pár képet az „öreg hölgy”-ről. Nem volt túl sok turista, pár korán kelő néger mini Eiffeleket és repülő, tricolor színű műanyag madarakat próbált ránk sózni. Nem értették meg, hogy „helyiek” vagyunk … vagyis próbálunk azok lenni. Miután visszaértünk már indultunk is az első vasárnapi ebédhez, a nagyszülőkhöz. Kihasználtuk, hogy már van ingyenes bérletünk, így busszal mentünk a nagyszülőkhöz. Axel előző nap mondta, hogy a nagyszülők „elég burzsujok”.
Hát, jártam én már luxus hajóúton, de ilyet még ott se láttam!! Franyu apukája és mostohaanyja egy lakásban laknak Neullyben, de nem egy panelre kell ám gondolni. Nagy, tágas lakás a berendezés pedig olyan, hogy allig mertem rálépni a szőnyegre. A család többi része már ott volt, gyors bemutatás után mondták, hogy üljünk le, mire nagy óvatosan leereszkedtem az egyik antik fotelre. Mint később megtudtam XV illetve XVI Lajos bútorai voltak. Minden annyira előkelő, Annikán is láttam, hogy zavarban van, rémülten próbáltam előhívni mamám „mit illik-mit nem illik” tanításait, most NAGYON szükségem volt rá. Főként miután kiderült, hogy se golfozni, se teniszezni nem szoktam, ami nyilvánvalóan feketepont. Egyébként kedvesek voltak, Fr. Nagypapát nagyon érdekelte, hogy Magyarországról jöttem, folyton a magyar vadakról és a fácánokról mesélt, ugyanis nagy vadász. Pezsgő után átmehettünk az ebédlőbe.
A Titanicban van az a rész, amikor Leonardo DiCaprio-t meghívják vacsorázni az felső tízezer köreibe, és lenéz az asztalra, látja a sok-sok evőeszközt majd megkérdezi „Ez mind az enyém?”. Pont ilyen volt. A halkést még csak-csak megismertem, de a kis állványt a késeknél nem tudtam hova tenni. Az ebéd nagy részében a többieket másoltam, figyeltem, hogy mikor mit kell csinálni. (A kis állvány a kés élének való egyébként, hogy használat után ne koszolja össze a terítőt.) Az ebéd természetesen nagyon jó volt, főként a leveles tésztában sült halfilé ízlett. Utána visszamentünk a „szalonba” teázni. Rájöttem, hogyha nagyon szükségem van rá, egész tűrhetően tudok kommunikálni franciául. Bár a Roland Garros meccshez, amit még régebben láttak élőben, nem nagyon tudtam hozzászólni. Végignéztem a fragypapa (135 fős ) szüinapjáról készült készült fotókat. Kibéreltek egy hajót és ott tartották. Mindenki baromi elegánsan ki volt öltözve, és attól tartok franyu és fragymama közös szülinapi partija is hasonló lesz, úgyhogy szükségem lesz egy ruhára. De ez még a jövő zenéje. Megkönnyebbültem, amikor eljöttünk.
Tudom, sokan gondolnak rá, hogy milyen jó lehet ilyen életstílusban élni, de amikor ott vagy és látod élőben, az nagyon más.. Nem tudom megmagyarázni miért, de nem szeretnék így élni. Monte Carloban éreztem ugyanezt. Teljesen külön világ, csili-vili, de azon túl nincs sok minden. Vagy csak én tévedek. Mindenesetre Joelék művésztelepe sokkal inkább az én világom.

Lassan lemegyek, segítek franyunak, este Alejandra és Joelék jönnek nagy vacsorára.
Bises