Shopping in Paris

Már látom magam előtt, ahogy a fiúk hátrahőkölnek a cím láttán (a lányok pedig izgatottan fészkelődnek). ígérem, megpróbálok nem túlzottan belemenni a márkákba, designerekbe és fazonokba.

Annikával pár nappal ezelőtt megbeszéltük, hogy „fel kéne menni” Párizsba körülnézni kicsit; ami a lányok nyelvén azt jelenti, hogy vásárolni. Sokat, még többet, amennyit csak lehet. Kicsit aggódtam, hogy franyu túlzottan félteni fog, de látta rajtunk, hogy talpraesettek vagyunk (khm), úgyhogy meglepően simán elengedett. Előző este azért hosszasan tanulmányoztunk a metrók és az RER-ek vonalait .
Délelőtt tizenegykor aztán kivitt minket az állomásra (ami bármily meglepő 5 kilométerre van). Megkaptuk a szokásos „ne szálljatok be idegen autókba, vigyázzatok a metrón a táskátokra, ha bármi gond van hívjatok” csomagot és már indulhattunk is. Az RERnél nem TGV-re kell gondolni, ez nem egy hipermodern ultraflancos szupergyors vonat, hanem egy sima mezei, ami Párizs agglomerációjából (megérte föcire járni) viszi be az embereket a belvárosba. Az út St Remy és Párizs belvárosa közt 45 perc. Elég jó tempóban halad, valamivel gyorsabban mint otthon az IC-k.
(Egy RER jegy ára oda-vissza egyébként 6,80 E betű, de a diákoknak a saját zónájukban ingyen van, szombat reggeltől vasárnap estig pedig Párizsig és Párizsban is.) Párizs külvárosába érkezve egyre több fekete szállt fel; szinte hallottam anyum hangját, hogy vigyázzak a táskámra! De semmi gond nem volt.
Párizsban aztán zuhogott az eső, így sajnos rögtön vásárolni kellett mennünk …
Nem kellett sokáig keresgélni áruházak után, H&M , Berschka, Zara, Promod jöttek egymás után. Kezdetben büszkén használtam a vadiúj MasterCard hitelkártyámat, de miután rájöttem, hogy anyuék otthon kapják az sms-eket, átváltottam készpénzre.

Délután kettőkor már az ötvenedik kasmírpulcsin és a századik szövetkabáton voltunk túl, az eső is elállt, úgyhogy elmentünk várost nézni. A város gyönyörű volt mint mindig,de most sokkal inkább az embereket néztem. Mindenki nagyon-nagyon divatos. A nőknél hatalmas divat a mellény, mindenkin az van, általában lógós inggel hordják, rövidnadrággal és csizmával párosítva vagy bőrleggingsel és balettcipővel.
Ami kicsit sokkolt az a férfi divat. Az összes kifejezetten női áruháznak van férfi részlege, nekik is van kistáskájuk, és ugyanúgy adják a divattanácsokat mint a női eladók.
Nem tudom jó-e ez így. Olyan természetellenes nekem, persze sok embernek tetszik, hogy igényesek; de nekem mindig is gyanús volt amikor valaki ennyire sok időt és energiát fordít a külsejére; főleg ha férfi és nem is meleg.

Eléggé elnéztük az időt, 20 percünk volt, hogy visszaérjünk „St Michel- Notre Dame”-hoz, a város másik végébe és elkapjuk azt az RER-t ami még nincs tele, így gyors útvonaltervezés után belevetettük magunkat a párizsi metró életébe. Háromszor szálltunk át, a legnagyobb átszálló helyeken, ahol egymás alatt-felett száguldanak a vonatok, végül épp elértük a St Remy-be tartót. Baromi jó érzés volt, hogy egyedül ( na jó ketten) oldottuk meg, azt hiszem az ilyenek sokkal inkább önbizalmat adnak, mint egy új ruha vagy frizura.

Itthon aztán franyu elmondta, hogy megvan az iskolánk. Nem messze innen, az osztályunk pedig Terminal L, azaz végzős, irodalom szakos. Ma fél 11-kor kezdődik a műsor, mind a hárman cserediákok ebben az osztályban vagyunk.
A harmadik lány Alejandra Mexikóból, egy napot itt aludt szombaton, akkor nagyon szomorú volt, végig sírt; remélem ma már jobban lesz. Nem a legjobb benyomás ha az első napot végig sírja. Persze nehéz, nagyon jól érzem magam, leköt a sok új dolog,viszont esténként, amikor nincs semmi ami elterelné a figyelmemet, néha nekem is biggyed a szám… De most meg kell erőltetnie magát, hogyha nem akar egyedül lenni egész évben. Az első benyomás a legfontosabb! Egyébként életemben nem vártam ennyire a sulit. Tudom, hogy mindenki megbámul majd, nézik, hogy mit keresek itt, de biztos vagyok benne, hogy nem lesz gond a beilleszkedéssel.
A lycée nagy hippi hely, Joel lánya, Isabelle is oda járt, állítólag mindenki úgy néz ki mint ő. Szakadt lógós nadrág, virágos póló, hatalmas sál és Krisztus szandál. Franyukám szerint kicsit túlzásba viszik a 60-as évek életérzést, mindent hippi szeretet vesz körül (a tanárok nagy örömére). Pár éve pl. ki voltak akadva, mert mindenki sört ivott a suliban óra alatt.
Lassan felkelek,elküldöm a kövér macskát az ajtóm elöl, megint be akar jönni. Tegnap épp zuhanyozni mentem volna, őrizetlenül meg nem szívesen hagyom a szobámban, nem akart kimenni, a „SICC”-re se reagált, úgyhogy bekapcsoltam az epilátorom ösztönzésképp. Mire egyet pislolgtam eltűnt.
Hát ilyen itt a mindennapi élet.
Bises