Tavaszi szünet, part 1.

Vasárnap délelőtt, 19 fok, Les Molières,a tavaszi szünet első hete

Itt folyton szünet van. A franciák még az olaszoknál is többet nyaralnak. Minden francia diáknak jár októberben két hét, decemberben két hét, februárban két hét, húsvétkor három nap, majd tavasszal újból két hét szünet. Ez összeadva két hónap! A hosszú szünetek mellé hozzáadhatjuk a sztrájkokat (tanár-diák egyaránt), késéseseket stb. Rejtély, hogyan fejeznek be mindent június 11-ig, amikor hathetenként két hét pihenőt kapnak. A hosszabb iskolaidőre lehetne fogni, hiszen általában délután háromkor vagy négykor végeznek. Viszont ha nem ebédelnének egy-két órán át, akkor már kettőkor és háromkor csengetnének, ami ugyanaz lenne, mint otthon, nem? Esetleg a tíz perccel hosszabb órákban csalják le? Itt kevesebbet kell fegyelmezni az órákon és többet dolgoznak otthon? A francia gyerekek okosabbak? Nem, nem és nem. Végül megkérdeztem, hogy lehetséges ez, válaszként azt kaptam, hogy egész egyszerűen kevesebbet tanulnak egy bizonyos oktatási reform óta; aminek célja a társadalmi különbségek csökkentése volt.(Lett volna?) Tehát, hogy mindenki egyenlő eséllyel indulhasson a tananyagot olyan szintűre minimalizálták, hogy még a legutolsó párizsi gettóban is tanulható legyen. És lőn sok-sok szünet!
Mivel a francia oktatási rendszerben csak egy évig veszek részt, a legkevésbé sem bánom a lecsökkentett tananyagot és a meghosszabbított vakációt. A szünet első pár napját napozással töltöttük, hétfőn itthon majd kedden Versailes-ban süttettük magunkat. Franyu az első Párizs-Barcelona járattal elrepült, Roxane Normandiában nyaralt. Szünet lévén busz nem nagyon jár az RER állomás és Les Molières között, Hippolyte öcsénk stoppal közlekedik, de Annikának és nekem az tilos. Tehát választhattunk: vagy Les Molières-ben maradunk négy napot, felváltva látogatva a falu nevezetességeit (hentes, pékség, gyógyszertár) vagy felköltözünk pár napra Párizsba.
Nehéz kérdés… Párizs mellett döntöttük, és szerda délután lementünk az állomásra, felültünk a jó öreg RER B-re, a szokásos helyeken átszálltunk és úgy 50 perc után megérkeztünk a 16. kerületbe.
A lakás üres volt, mivel Glenn egy soirée-re ment. Annikával elmentünk bevásárolni a közeli G20-be, vettünk tésztát, paradicsomokat, salátát meg egy üveg bambit, hogy legyen mivel leöblíteni a vacsorát. Az alkoholivás szabályairól már páran kérdeztek, teljesen jogosan, hiszen Franciaországban lehetetlen enélkül elleni, és ha visszautasítod, akkor pedig jó csúnyán néznek rád. Mielőtt kiutaztam, alá kellett írnom, hogy betartom a YFU szabályait, tehát nem vezetek, nem stoppolok, nem extrém sportolok, nem drogozom, nem házasodom (!), nem leszek terhes, nem zavarom az órákat, nem lopok, nem indulok egyedül felfedezőútra stb. az alkoholivás akkor megengedett, ha az ország törvényeit nem szegem meg vele, azaz (Franciaországban) már elmúltam 18. Ami tilos, az a lerészegedés, úgyhogy amíg nem kell az asztal alól előszedni, a vacsora mellé ihatok egy-egy pohárral. Éljen!
A csütörtököt Le Marais-ben (a sokat emlegetett zsidó-homokos negyedben) akartuk elölteni, a kis boltokat járva. Jó terv volt, végül egy négyórás nagybevásárlásba torkollott. Többek között beszereztem egy tavaszi kiskabátot, pár szoknyát és kendőket is. Azt a jól ismert vásárlás utáni elégedettség-érzést egy igazi magyar almás rétessel ünnepeltem a Korcarcz nevű zsidó pékségben. Az almát aztán nem spórolták ki belőle, olyan volt, amilyennek lennie kell. Ezután rendes kaját is vettünk és lementünk a Szajna-partra ebédelni. Ez a kedvenc helyeink egyikre, mindenki falta az ebédjét, egy csoport srác pedig pétanque-ot játszott. Sütött a Nap, kék volt az ég, Párizs, idill, olyan hihetetlen elégedettnek éreztem magam. Délután négyre pedig már elfáradtunk és visszamentünk a lakásba. Glenn éppen befejezte a munkáját, Annika sorozatot nézett én pedig a lakásban talált basszusgitárral szórakoztam, hihetetlenül örülve minden hangnak, ami a hangszerből jött. A basszusgitár este 8-ig lefoglalt, közben azért néha abbahagytam és segítettem gombát meg az almát a vágni a vacsorához. Rendes franciásan későn vacsoráztunk, utána még beszélgettünk, zenét hallgattunk.
Pénteken elmetróztunk Buttes Chaumont. parkba. A helyet Annika találta, Glenn lakásával egyébként éppen ellenkező irányban, Észak-Kelet Párizsban található és többek közt a szabados szellemiségéről ismert. Ez egészen a skandináv lányokig nem tűnt fel. Két óra ücsörgés után, egyszer csak megjelent három északi lány. Annika miatt már messziről felismerem őket: ha magas, szőke, stílusos és fura nyelvet beszél, akkor északi. A tipp ezúttal is bejött, a három lány két macskaméretű kutyával érkezett és a pokróccal együtt a pólójuktól is megszabadultak, majd még jobban vetkőzni kezdtek. Ekkor nagy naivan megjegyeztem, hogy azért ennyire nincs meleg meg mégis csak Párizsban vagyunk, nem a strandon. Ahogy ezt kimondtam már tudtam mi lesz a válasz. „Nekik ez nyár és ki kell használni a Napot”. A „Ki kell használni a Napot” Annika leggyakrabban használt mondata, az első reggel, amikor a hőmérő 15 fokot mutatott, nyári cipőben és szoknyában jelent meg. De hát neki ez nyár, és ki kell használni a Napot! (Alejandra pedig már most aggódik Annikáért a jövő nyári (tervezett) mexikói látogatásunk miatt.) Délután négyre már eléggé kihasználtuk a Napot, ahhoz, hogy elmehessünk fagyizni, utána pedig viszamentünk a lakásba.
Glenn éppen Rodolphe haverjával italt kevert, soirée készült. A francia soirée magyar megfelelőjeként a házibulit használni erős túlzás lenne, úgyhogy maradjunk a soirée-nál. Azaz sok francia összeül, esznek, isznak, zenét hallgatnak és beszélgetnek. (Társaságtól függően cigiznek is.) Tipikus buli kajákat csináltunk, mire kész lettünk már meg is jött az első eresztés haver-havernő. Később még többen jöttek, majd még többen és még többen. Továbbra is tartom magam ahhoz, hogy a párizsiak nem bunkók, mindenki rendesen beszélgetett velünk. Cserediákként egyébként az első néhány kérdésként mindig ugyanazokat kapjuk.
-És, mióta vagy itt?
-És, hogy tetszik Franciaország?
-És, miért éppen Franciaországba jöttél?
-És, hogy tetszik a francia konyha? Megkóstoltad a sajtokat?
Egy érdekes kérdésre emlékszem Maude osztálytársam szájából, amikor a francia sztereotípiákról kérdezett. Az „És tényleg büdösek vagyunk?”-on muszáj volt elmosolyodnom. Megnyugtattam, hogy nem, nem büdösek.

Éjfélkor kimentünk a nem büdös és nem bunkó franciákkal a fényben úszó Párizsba, pontosabban Trocadéro-hoz, ahonnan a legjobb a kilátás az Eiffel-toronyra. Ott üldögéltünk kicsit, majd szép lassan mindenki hazament. Fél kettőre pedig már én is ágyban voltam és nem kellett altatni.
Szombaton jóval azután ébredtünk, hogy franyu gépe leszállt, ebédelni sem akartunk, inkább összeszedtük a lakást, a cuccainkat, megköszöntük a vendéglátást és felültünk a vonatra. Franyu felszedett minket az állomáson és hazahozott minket a nyugisabb, de azért aranyos Les Molières-be. Szóval jól telt ez a hét, ráadásul még egy hét szünetünk van, ami nem kevésbé lesz mozgalmas. Párizs, YFU-találkozó, Normandia és vasárnapi ebéd Neuilly-ben vannak a menün. Remélem azért két vonatút közt lesz időm blogolni is! Hogy a diplomatikus szülő-szöveggel éljek: majd meglátjuk!

à tout à l’heure!

Húsvét

A blogírást megint hanyagoltam, nem sok mindent találtam, amiről írhatnék. Minden, ami először érdekes volt, megszokottá vált.
Hét és fél hónapja élek Franciaországban, máshogy számolva már csak három hónap és megyek haza.
A húsvéttal igazából ezt éreztem, hogy most az utolsó ünnep is eltelt a szülinapom előtt. (július 13.)
Húsvét hétvégére elmentünk a nagyszülők családi nyaralójába Champagne régióba. (Champagne île-de-France és Elzász között található, Reims a központja.) A házat igazából sértés lenne nyaralónak hívni, a számtalan szobájával, fürdőjével, nagy parkjával, teniszpályájával inkább egy régi, francia stílusú szállodához hasonlítanám.
A nagyszülőkhöz, Valérie, Glenn és mi öten (franyu, Annika, Hippolyte, Roxane és én) csatlakoztunk a hosszú hétvégére. A húsvét egyébként a kedvenc ünnepem, sonka, torma, tojás, húsvéti kalács.
A megérkezés estéjén, azonban nem sonka-tojást vacsoráztunk, hanem francia levest, (amit továbbra is az otthoni főzeléknek számítana) utána pedig sajttál járt körbe, baguette-el. Azt már előre tudtam, hogy minden étkezésnek meglesz a szokásos rituáléja, (francia teríték minden alkalomra) így nem lepődtem meg a vacsora utáni hasfájáson.
„Ez még csak a kezdet” –gondoltam helyette.
Vasárnap reggel a szomszéd faluba mentünk misére, ez volt a második alkalom, hogy francia ünnepi misén jártam. Húsvéti misén pedig még sosem voltam, az „Igen, Jézus újjászületett!”-kántálást egyébként rémisztőnek találtam, franciául se hangzik kevésbé fanatikusnak. Mise után hazamentünk és megebédeltünk. Kacsamájat, előételt kagylóban, majd vaddisznót mindenféle körettel és Hippolyte utó-szülinapját ünnepeltük, 1991-es vörösborral. Jól hangzik, jó is volt.
Ebéd után ajándékoztunk. A pékségeket, csokiboltokat az utóbbi napokban óriás csoki harangok, csoki nyulak és csoki csibék lepték el. Franciaországban ugyanis a harang hozza az ajándékokat, amik itt általában a csokinál kimerülnek. A mese szerint a harangok nagypénteken elmennek Rómába és vasárnap térnek vissza. Én azért a magyar nyulat preferálom, még ha nem is megy Rómába, de azért a miénk. (" Kicsit sárga, kicsit savanyú...")
A nagyszülőktől egy óriás tejcsoki csibét kaptam, amelynek a belsejében mindenféle bon-bonok lapultak, a család többi tagjától pedig könyveket és DVD-ket. Mire az egész ceremóniát befejeztük 4 óra lett, így ki-ki a saját szobájába vonult és nekiálltunk olvasni. Én pedig megnéztem Coppola új filmjét, majd az élménytől elégedetten lementem vacsorázni. Na, nem mintha bárki enni akart volna, de hát már csak a formalitás miatt is vettem egy fél szelet quiche-t.
A húsvét hétfőt illető magyar hagyományokat otthon egyenesen utálom. Itt viszont már szombaton kijelentettem, hogy engem meg KELL locsolni. A locsolás menetét is elmagyaráztam franciául, kell vers, ami feltétlenül „Szabad-e locsolni”-ra végződik, aztán szódásszifon híján a pohár víz is megfelel. A család ezt a szokást egyenesen „elbűvölőnek” tartotta, annyira persze azért nem, hogy a család lányai is részt vegyenek benne, inkább szemlélődni akartak. Végül egyedül Annika volt jelen, amikor Glenn, életem első francia locsolóverse után leöntött egy pohár vízzel. El már nem hervadok.
A hétfői ebéd mélypontnak számított. Szerintem az első olyan étel volt, amit megkóstolás után otthagytam. Képzeljük el a magyar kolbászt, zsírosabb verzóban, több belsőséggel és nevezzük el andouilette-nek, voilá megkapjuk a francia pacalkolbászt!

(A válalkozószelleműeknek kép: http://www.sugarheadblog.com/blog1/wp-content/uploads/2008/07/andouillette.jpg )

Tudtam, hogy vár rám egy háromórás hazaút, továbbá a húsvéti ebéd még mindig bennem volt, így a hányás elkerülése végett egy „sajnálom, de ezt nem tudom megenni”-vel félretoltam. Ettem helyette répapürét és kivégeztem Hippolyte szülinapi tortáját. Úgy gondoltam, hogy igazán jófej cserediák vagyok, ennyi belefér. Annika leküzdötte magába, fél üveg mustárral együtt.
Hála a koplalásnak, nem lettem rosszul az úton és kedden vidáman mentem suliba. A húsvéti szünet csupán három napos volt, de most szombaton kezdődik a két hetes tavaszi szünetem. A szünetek régiónként két héttel el vannak tolva, ezzel valamennyire el lehet kerülni a dugót az autópályákon.
A szünetben fél hetet Párizsban töltünk, egy hetet Normandiában, az Isten háta mögött. Ha megint ellustulnék, a Cannes-i filmfesztiválról mindenképp beszámolok majd!
Május 15-én indulok, viszek gépet és megpróbálom a szokásosnál jobban megerőltetni magam fotó-ügyben! Francia blogunk is lesz róla, a filmkritikákkal, képekkel, videokkal, interjúkkal, majd menet közben azt is felrakom ide, a franciások kedvéért.
Most pedig megyek, vár rám a RHINADVIL és egy kiadós alvás!