weekend 2

Szombat reggel franyu bevitt az iskolába a ’Cinéma-audiovisuel’ órámra. Elég csúnya dolog ez a szombati iskola,de megpróbálom úgy felfogni mint valamilyen szakkört. Madame Merlin természetesen megengedte, hogy csatlakozzak a többiekhez. Elmondta, hogy az év során filmet fogunk csinálni négyes-ötös csoportokban. Lehet videokliptől kezdve, rajzfilmig BÁRMIT csinálni, a lényeg, hogy 3-10 perces legyen. Színészetben a színjátszósok és amatőr színészek segítenek, a technikát a suli adja, a történetet mi. Három lányhoz csatlakoztam, dokumentumfilmet akarnak csinálni az Eiffel toronyról, kicsit nehezen ment az egymás megértése, könnyebb lett a dolog, amikor egy félig amerikai lány csatlakozott. Addigra már az én agyam is beindult, csak zúdultak az ötletek, a második óra végére megírtam az egész történetet. Nem tudtam mit fognak szólni hozzá, de végül nagyon tetszett nekik és úgy döntöttek, hogy ezt csináljuk meg. A harmadik órán az előző évi vizsgafilmeket néztünk, a legtöbb teljesen átlagos első film volt, viszont a Hamupipőke pszichedelikus verziója Led Zeppelin zenéjével nagyon-nagyon tetszett. Kicsit meg is nyugodtam, hogy nem világmegváltó gondolatokat várnak tőlünk.

Suli után franyu értem jött Annikával és elmentünk Joel kerti partijára
Húsz-harminc francia pár érkezett, átlagosan három gyerekkel és mind annyira franciák voltak! A negyvenes-ötvenes francia nők soványak, rövid, festett hajúak, szemüvegesek, kis rúzs van rajtuk és hatalmas élvezettel beszélnek az ilyen-olyan receptekről. A férfiak olyan benyomást keltenek mintha épp teniszedzésről jöttek volna, az ő világuk sokkal inkább a világos nadrágok, mokaszinnal és teniszpólókkal. Az idősebb férfiak is nagyon sportosak, az út szélén biciklizők többsége ötvenes-hatvanas bácsi!
Mindenkit nagyon érdekeltünk, Magyarországot többnyire hibátlanul belőtték, Észtországról viszont csak annyit tudtak, hogy valahol északon van. A szokásos kérdéseket tették fel, de nagyon kedvesek voltak, egyszóval itt se tapasztaltam a „francia bunkóságot”. A legtöbbet viszont nem egy franciával, hanem egy olasz nővel beszélgettem. Firenzei, és 10 évet élt kint Amerikában, tehát tudtam vele rendesen kommunikálni.( A vezetékneve egyébként Modigliani)

Közben Joel férje kirakott egy hatalmas asztalt székekkel, Joel kihozott kis rágcsálnivalótl ezek viszont nem chipsek meg ropik voltak, hanem répa, zeller és kalarábé szeletek különböző szószokkal, koktélparadicsom és olajbogyó; szóval mindenféle bio étel. Főételnek aztán lehetett quiche-t enni, sok halételt, garnélarákot, sonkákat, húst… Ezután következett a sajttál, baguettel természetesen. Desszertnek főként alma és szilvatorta volt, illetve brownie na meg persze gyümölcs. Négy órára már alaposan kifáradtam a sok evésben, miután cirka negyed óra alatt elbúcsúztunk mindenkitől és végre hazaértünk, lefeküdtem és este 8-ig aludtam.

Vasárnap délben kiderült, hogy fel kell mennünk franyuval Párizsba Axelhez, mert valamilyen papírokat itt hagyott. Azt gondoltam, hogy valami külvárosi, gettó lakása van. Hát nem éppen. Az Eiffel torony éppen látszik az teraszról, a Champs Elyséetől nem messze egy csöndes kis utcában, abban az igazi, homokköves, kovácsoltvas korlátos párizsi lakásban lakik. Sose gondoltam volna, hogy valaha bejutok egy ottani lakásba; azt meg végképp nem, hogy ott is maradhatok. Mivel Glenn szobája üres, Axel mondta, hogy ha akarunk maradhatunk, őt nem zavarjuk. Az első „maradás” jövő szombaton lesz.
Délután „családostul” elmentünk az szomszéd utcába, a „Musée d’art moderne”-be Henri Cartier-Bresson fotókiállítására. Nagyon tetszett, fel se tűnt, hogy másfél órát maradtunk. (Belépő egyébként 3 E betű diákoknak) . Kicsit sétáltunk utána még. Gyönyörű idő volt, épp kellemesen meleg, az égen egy szál felhő se. Miután ebédeltünk a Latin negyedben és kiküzdöttük magunkat a párizsi forgalomból, természetesen hullafáradtan értünk haza.