Cannes-i Filmfesztivál-első nap

Hiába volt a megbeszélt találkozó az RER (külvárosi metró)-állomáson, francia osztálytársaink végül úgy gondolták, snassz metrózni az állomásra, meg különben is nem fognak ők bőröndöt húzogatni az aluljáróban. Alejandrával ketten, cirka két órával a Gare de Lyon-i randevú előtt fogtunk egy metrót.

Én tényleg szeretem a franciákat, de megbízni valahogy nem tudok bennük. Ha az RER kivételesen nem sztrájkol, akkor simán beragad Massy-Palaisau-nál vagy valaki a vonat elé ugrik, vagy minden különösebb ok nélkül olyan lassan megyünk, hogy a 45 perces útból 125 perces lesz. Valamilyen csoda folytán végül minden rendben ment, fél 11-kor már az állomás előtt vártunk a többiekkel együtt. Úgy tűnik Cannes még a legnagyobb hippikből is előhívta a mélyen elrejtett polgári érzéseket, mert ötből négy srác új, rövid hajjal gitározott a bejáratban. Az ötödik pedig a hatodikat próbálta elérni telefonon: Joseph az előző esti soirée-n kicsit túllőtt a célon, és senki se tudta, hogy ment haza vagy, hogy egyáltalán hazament e.

Végül kicsit megkésve, de Joseph is előkerült és tíz perccel az Aix-en-Provence TGV indulása előtt beszállhattunk a vonatba. Nagy bőröndjeinkkel tolakodtunk, minden szabad helyet elfoglaltunk, nem kis felfordulást okozva. Szerencsére a franciák gyerek centrikusak, így csak előzékenyen mosolyogtak minden ölükbe hulló táska, szendvics és kamera után.

Vasutas gyerekként gyerekkoromban mindenhova vonattal utaztunk. Az osztrák szigorúvonat és a horvát kupés, olasz emeletes nem tortanevek hanem az általam elnevezett külföldi vonatok. TGV-ben még sosem ültem, és biztosan „szakmai ártalom” lehet, hogy beszállva rögtön osztályozni kezdtem. Sebességből csillagos 5-ös, háromnegyed óra után a mezőket felváltották a hegyek, szürke időben suhantunk keresztül Franciaországon. Délután három fele aztán kiértünk a napra, majda tengerhez is. Hihetetlen érzés volt az egész heti esős idő után a napsütötte zöldet nézni egyik oldalt, másikon pedig a tenger csillogott.

„Három perc múlva Cannes-ba érkezünk”-mondta be a hang, és ezzel fel is riasztott minket. Mindenki egyszerre sietett a vagon végébe a csomagjaiért és egyszerre akart leszállni, tudván, hogy a vonat csak 3 percig áll meg. A leszálláshoz tolakodva már éreztem hogy Cannesban vagyunk. Mindenhol telefonos és kutyás rendőrök akik angolul irányították a népet. A szállás egy hatalmas apartman-komplex a tengerparton. Nem sok időnk volt berendezkedni, nyolckor már az itteni első filmünkhöz álltunk sorba, kilenckor be is engedtek a lefóliázott vörös szőnyegre.

CHATROOM (Hideo NAKATA)

Öten ülnek a szobában: William, Jim, Eva, Emily és Mo. A facebook-generáció átlagos tagjai, különböző problémákkal. Van köztük gyógyszerfüggő, modell-álmot kergető és a haver 11 éves húgába szerelmes is. A színes és mozgalmas chatszobai életüket sorra váltják fel szürke mindennapjaik az élet valós problémáival szembesítve őket. William nagylelkű tanácsokat osztogat, de valójában nem segíteni jött ide: Luciferként ássa be magát mások életébe és akivel egy chatszobába kerül, az onnan nem menekül. Ami ártatlan beszélgetésként indul, hamarosan eldurvul és az álom összemosódik a realitással.

Röviden így összegezhetném Hideo Nakata filmjét. Az agyonrágott, mai fiatalok, modern problémáikkal-mellet üdítő volt végigülni ezt a másfél órát. Hála neki, még a hozzám hasonló szkeptikusok számára is világossá vált, mit esznek a virtuális valóságon. A kőkemény dráma mellet azért kellemesen adagolt komikumokkal is találkozunk. (Az erotikus-chatszobák ábrázolása például mindenkit megnevettetett.) Azért a film így is megrázónak maradt és még így is sikerült két osztálytársamat megsiratnia.

Bár még csak az első filmemen vagyok túl, már most úgy érzem megtaláltam a kedvenc filmem. Holnap végre igazi fesztivál-hangulatot is kapok, a nagy, Cannes-i mozikból jelentkezem majd!