Reggeli mademoiselle-ek
Gábor Éva interjút ad
magyarjaink
The ceremony is about to begin (Salle Débussy)
A csapat Párizsban
első reggelim Cannes-ban
Salle Débussy
Elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a csapat egyik fele inkább kiöltözni jött ide, mint filmet nézni. A lánycsapat egy része tíz centis sarkakon tipegett le, az itt nagyon divatos Skins-alter cuccban. Madame Merlin csendben megjegyezte, hogy Cannes-ba húsz percet kell sétálni és nem akarnak e cipőt cserélni. Nem akartak, de tíz séta után meggondolták magukat.
Cannes belvárosába beérve egyre sokasodtak a yachtok, a rendőrök és a lezárt utcák. A városban szétszórva számos mozi található,de három főterem a vörös szőnyeggel letakart „Marché du film” és a tenger között fekszik. A szállás felöl sétálva először a Debussy, majd a rendes vörös szőnyeghez tartozó, hatalmas Lumière mozi és kicsit arréb a Soixantième.
Mi a Debussy-nél kezdtünk Kocsis Ágnes „Pál Adrienn” c. filmjével. Másfél óra sorban állás után is kétséges volt, hogy bejutunk a fehér „cinéphile”-passunkkal. Most, hogy igazán megértettem a rendszert, elmagyarázom: nekünk fehér pass-unk van, a legkorlátozottabb. A speciális előadások többségére csak akkor mehetünk be ha valamelyik „színes” pass-ostól kapunk meghívót. Ahova fehérek és színesek is bemehetnek, ott előbb a színeseket és a meghívóval rendelkező fehéreket engedik be, a sima fehér nép pedig a maradék és a balkonon foglalhat helyet Ha még maradt. Ezért áltunk tehát sorba minden előadás előtt másfél-két órát.
De a Sors is érezhette, hogy be kell jutnom erre a filmre, mert az utolsó pillanatba párunk kezébe került a meghívó, így Pál Adrienn-t a meghívottak közt, lentről élvezhettem.
Kellemes meglepetésként ért, amikor a kezdő felkonferálás után a film készítő, egyenesen Magyarországról (!!) Felvonultak a színpadra. A szokásos köszönöm-ök után pedig kezdődött a film.
Pál Adrienn (KOCSIS Ágnes)
Piroska (Gábor Éva) harmincas évei nagy részét az elfekvő osztály betegei közt tölti. Némán, süteményezve ül a monitor előtt és várja a következő halottat. Hazafele betér néhány krémesért a cukrászdába, majd otthon teker egy kicsit a szobabiciklin, hogy minderről pontban nyolckor telefonáló vőlegényének beszámoljon.
„Igen, betartottam az étrendet. Igen, letekertem a napi két kilométert. Ma ketten haltak meg.” Lefekvés előtt még nassol egy kicsit, hogy aztán másnap újra kezdhesse az egészet. Néha vőlegénye (Kálmán) is hazatér. Kálmán, amikor nem makettet épít, akkor újabb diétákat javasolva rúg bele, pedig igazából nem akar ő rosszat.
Főhősünket szürke hétköznapjaiból egy Pál Adrienn nevű beteg érkezése rántja ki. Az idős hölgy neve Piroska rég el feledt barátnőjét: Pál Adrienn-t juttatja eszébe. A néni halála után nyomozásba kezd, felkeresi a régi osztálytársakat, ellátogat az egykori iskolába, és minden követ megmozgat, hogy megtalálja Piroskát. Az egykori barátnőről pedig mindenki mást mond, van aki szerint beteg lett, mások szerint „az a kislány maga volt az ördög”, megint mások szerint nem is létezett. Mi, nézők pedig bő két és fél órán várjuk a végkifejletet, néha már-már Piroska elmeállapotát megkérdőjelezve.
A film ráérősen halad előre, időt és információt nem sajnálva mutat be mindent, akár egyszerre a többször is, más téren viszont csak találgathatunk (gondolok a folyton felemlegetett „Piroska-ügy-re”) Képileg és zeneileg egyaránt nagyon igényesen megcsinált; főként a képek maradtak meg. Vélemények elég megosztottak voltak, a fiatalabb, gyors filmekhez szokott generáció általában lehúzta az idősebbek szerint pedig kiválló. Mindenestre én őszintén tapsoltam meg a filmet!
A vetítés után munkába álltunk meghívókat szerezni. Ehhez a sajtó kijárat elé kell állni, és MINDENKIt aki kijön franciául és angolul megkérdezni, van e meghívója. Amilyen egyszerűnek hangzik, olyan nehéz, hiszen huszad magunkkal kellett dolgozni. Egyesek táblákra írva vitték körbe, többiek hozzánk hasonlóan szóban dolgoztak.
Nagy mosolyt fel, aranyosan lenni és talán kapsz egy meghívót. Száz százalékkal dolgoztam, minden sajtóajtón kilépőt megkérdezve. Többnyire „Non”-nal továbbmentek és úgy egy óra után nagyon is együtt éreztem minden aluljáróban kéregetővel.
Egy tipikus mozis-fejű, szakállas pasi viszont visszafordult és angolul megkérdezte mit szeretnék. A meghívó kérésre elmosolyodott és sajnálta, de tudott adni. A jelenet után Olivia jött oda hozzám:
-Tudod, ki volt az?
-Nem, ki?
-Michael Haneke!
Hanekét közben fotósok vették körül, mi pedig eltűntünk a háttérben.
Az esti filmre Mme Merlin szerzett meghívókat, „Over your cities grass will grow” Sophie Fiennes rendezésében. A Fiennes-névre rögtön felkaptam a fejem, mert Ralph Fiennes nagy kedvenceim egyike. Joseph és Martha szintén a filmiparban dolgoznak, így elég jó esélyét láttam annak, hogy Sophie szintén a hét Fiennes-testvér egyike. Egészen a felkonferálásig senki se hitt nekem, végül igazanak bizonyult és megjelent Sophie Fiennes sminkeletlenül és kilenc hónapos pocakkal.
Nem is akart sokat beszélni, inkább élvezzük a művészetet.
Over your cities grass will grow (Sophie FIENNES)
Sophie Fiennes dokumentumfilmjét Anselm Kiefer német művész inspirálta. Kiefer a kilencvenes években hagyta ott Németországot, majd költözött Franciaországba és kezdett neki egy műterem-komplexumnak. Minden cél nélkül a világot akarta kifejezni, úgy ahogy ő látta.
Kezdésként húsz percig kalandozunk a csatornarendszerében Ligeti György és Jörg Widmann hihetetlen zenéjére, majd a középső részt egy hosszú interjú töri meg és a készítés folyamata. Befejezésként pedig visszatérünk az átelier-be. Nincs narráció, nincsenek történelmi események csak Anselm Kiefert látjuk amint üveget tör, olvas, hegeszt, fest miközben Heideggert idéz és a világ dolgain elmélkedik.
A filmet a csoport részéről több kritika is érte. Egyesek a narrációt hiányolták belőle, mások a felborított struktúrát, megint mások szerint csak egyszerűen unalmas. Személy szerint az „Over your cities…” az egyik legjobb filmélményem volt Cannes-ban. Sophie Fiennes alkotót tisztelve készített valami újat, de legalább annyira maradandót, mint Kiefer Dél-Franciaországi komplexuma.
Az ez utáni vetítésre szerettem volna legjobban meghívót, Woody Allent nézni az alkotóval együtt nem kis élmény lett volna. Sajnos nem sikerült bejutnunk és elmentünk a vörös szőnyeg mellé „sztárokat” nézni. Többnyire a mozi művészei vonultak fel, egyetlen hollywood-iként Meg Ryant csíptük el. A dübörgő zenéről, a villogó fényekről, limuzinokról viszont majd holnap számolok be, ugyanis hétfő este testközelből tapasztaltam meg.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése