Az "Un certain regard" egyik vetítésén (Debussy terem)
the stars are coming
mindannyian másik kamerába néztünk
a vörös szőnyeg nappal
és éjjel
Kitano
(képek: Alice, Rémi és saját)sorban állás
Hétfő reggel indulás előtt voltunk, amikor feltűnt, hogy furcsán látok.
Mivel a reggeli feles még nem volt meg, egy kiesett kontaktlencsére gyanakodtam. Az egész fürdőt átfésültük teljesen eredménytelenül. Ott álltam jobb szemre tökéletesen, balra viszont -3.25-ösen látva, pótlencsék nélkül, a Cannes-i Filmfesztivál második (teljes) napján. Dráma!
Átmentem a tanárokhoz, elmondtam, hogy az első vetítést kihagyom, mert optikushoz megyek. Ezek a hihetetlen laza, mozis tanárok nem sokat izgultak, csak írjak sms-t ha már bent vagyok Cannes-ban- mondták. A recepciós segítségével találtam a közelben egyet, és kb 20 perccel a többiek után már a belvárosban voltam.
Húsz perc Cannes-i idővel örökkévalóságnak számít, meg se próbáltam a többiekkel sorban állni. Helyette ismét munkába álltam, meghívókat kérni. Ezúttal mini ruhában kéregettem, de eredményben csak annyi változás volt, hogy többen fordultak vissza és a kurta „non” helyett „sajnálom, de nincs” -válaszokat adtak. Na, igen a belső számít.
Megelégeltem ezt a sok elutasítást, kiborult a bili de azért beálltam a Debussy terem előtt alakuló sorba. Az se érdekelt mit adnak. Eltelt fél óra, majd egy, majd másfél és a második órára már annyian lettünk mint még előtte soha. A sajtósor egészen a vörös szőnyegig elnyúlt és csak engedték és engedték a VIP-részleget az újságírókkal együtt. Ekkor azért már megkérdeztem mire ez a nagy érdeklődés.
„Hát az új Godard film premierje lesz!”-válaszolta egy idős úr majd hozzá tette, hogy
„Nem hiszem, hogy bejutunk, nézze meg mademoiselle mennyi sajtós vár”.
Kiírták, hogy a terem megtelt, de valamiért ott maradtam. Két perccel ezután pedig tizedmagammal beengedtek a kivételezettek közé.
Film Socialisme (Jean-Luc GODARD)
Íme a film, amit Mark Kermode „Cannes legrosszabb filmjének” címzett. A kritikus blogján egymást érik a lehúzó kommentek, de én azért feltenném a kérdést: hányan látták valóban? Ha jól tudom eddig egyetlen egyszer vetítették.
A pár évvel ezelőtti Histoire(s) du cinéma Cannes-i vetítése nem kis visszhanggal zajlott le. Külön a rendező kérésére és a külföldiek felháborodására felirat nélkül élvezhette mindenki. A legújabb műben francia, német és némi angol váltogatja egymást, erre pedig még Godard is meggondolhatta magát. Ezúttal ugyanis volt felirat, de még milyen! Nem mindig, és nem a mondat egészét fordította. A legváratlanabb helyeken bukkant fel három-négy szó egymás alatt (pl AIDS tool for killing blacks), mintha csak google-fordítóba begépelte volna a szavakat és találomra kidobna párat.
Szerencsémre az általános még nem volt olyan messze így a németet többnyire megértettem, a francia meg a legkevesebb elvárható egy év ittlét után. A történet első fele egy luxushajón játszódik, a pénzéhes, sznob utasok erőteljes kritikájaként („És feltaláltuk a pénzt, hogy ne kelljen egymás szemébe néznünk”) , majd a francia vidékre kalandozunk. Itt egy testvérpárt követünk figyelemmel az egyre elvontabb és elvontabb képekkel. Ahogy haladunk héber feliratok jelennek meg majd „Palesztína: belépés megtagadva!”-kiírás és a legvégére már Izrael kritikájába csap át.
Első megjegyzésként „érdekes”-nek tituláltam a filmet, de nem úgy, ahogy a csúnya nőkre mondják, hogy „egzotikus”. Tényleg érdekes, igaz nem lesz a kedvenc filmem mégis amióta kijöttem a teremből folyton újranézhetnékem van.
A teremből kiérve riporterek rohantak meg, csak pár szót akartak de már siettem vissza a szállásra.
Amíg moziban voltam, Mme Merlin kórházba került csuklótöréssel, így a délutánunk elég üresnek maradt. Szobatársainkkal ebéd közben jött a hír, hogy megjöttek a meghívók az esti vetítésre. És előtte a vörös szőnyegre is felmehetünk.
A délutáni filmprogramot egy vonallal áthúzta és délután négykor már nekiálltunk a készülődésnek. A tükörhasználat sokkal nagyobb gondnak bizonyult mint hittük. Páran előre hoztunk magunkkal, de még így is kevésnek bizonyult. Négy órán át tömény tusfürdő, parfüm, hajlakk, égett haj, sampon „illat” gyűlt a kis apartmanunkban, de megérte az eredményt.
A vörös szőnyeg előben kicsit elkeserítő lehet, nem túl nagy, kb 20-25 méteres a Lumière-teremhez leválasztott rész. A fotósok általában késő délután megjelentek a szőnyeg két oldalán, a reflektorok alatt. Az út felét is korán lezárják, onnantól kezdve csak a hivatalos, fekete, sötét üveges Cannes-autók vagy a limuzinok gurulhatnak arra. Este fél 7 körül pedig megérkeztek az első felvonás sztárok. Mi a második filmre mentünk, úgyhogy Javier Bardem már csak a kivetítőről üdvözölt.
A mi esténk sztárjai Takeshi Kitano és az „Outrage” gárdája volt, de őket csak 10 fele vártuk. Addig a másik sor kiválasztottjai vonultak be különböző turnusokban, időnként egy-egy nagyobb híresség limuzinja begurult, a fotósok odarohantak, interjúk, majd 5 percig végigvonult a vörös szőnyegen, minden egyes kamerának külön pózolva. A kezdeti érdeklődés két és fél óra magassarkúban várás után alábbhagyott. Miután már mindenki mindenkivel pózolt, végtelen videot csináltunk el kezdtek jönni a nyafogások.
„Én nem ettem délután négy óta!” „Mikor megyünk be?” stb
„Mesieurs, mesdames: Takeshi Kitano!” és ezzel az est főszereplője is megérkezett. Rögtön utána az Outrage szereplőgárdája is és végre végre végre bevonulhattunk. Volna.
Mert Kitano-t 15 perc után betuszkolták a moziba és kirakták a megtelt táblát.
Mi kint ragadtunk a meghívókkal, Mme Merlin pedig már begipszelt karral de igen felháborodva kérdezte, hogy telhet meg, amikor normális esetben kétszer ennyien férnek be. Amint megtudtuk azért itt is volt némi ferdítés: nem a terem telt meg, a sztárok érkeztek későn és fél 11-kor már el akarták kezdeni a filmet. Lényeg a lényeg: kint maradtunk.
Számomra is meglepő volt, de nem akadtam ki. A pillanatnyi csalódottság után, már örültem, hogy végre lerúghatom a cipőmet. Ott voltam Cannes-ban, jó filmeket láttam, kaptam egy kis ízelítőt ebből a nagy vörös szőnyeg mániából, rájöttem, hogy nem nagy dolog. Kesergés után elmentünk fagyizni majd az éjjel egyes busszal haza a szállásra.
Vörös szőnyeg- én ekkor még 1:0 , de tudtam, hogy valahogy biztos bejutok abba a terembe is.
Csak idő kérdése!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése