nulladik

Hát itt vagyok.

Összepakolva, lemérve, felcímkézve, útra készen (?) .

Holnap délután megyünk fel Pestre, onnan pedig csütörtök reggel repülök Párizsba.

Hiába szoktattam magam a gondolathoz, hogy elmegyek, most úgy érzem minden olyan hirtelen jött. Pár hónapja még csak ízlelgettem a ’cserediák’ szót, csütörtöktől viszont nyakig benne leszek.

Vegyes érzelmekkel indulok. Egyrészt nagyon várom, szeretem a franciákat, meg úgy általában mindent ami velük kapcsolatos. A gondolat, hogy egy teljes évig ( na jó 10 hónapig) ott élhetek fantasztikus. Viszont bizonyos dolgokat, sokkal inkább embereket, nem szívesen hagyok itthon. Az a szerencsém, hogy nagyon akarom ezt az évet, különben megpusztulnék.

Ma volt a búcsúestém Pécsett. Elmentünk a kedvenc kávézómba ( ami igazából egy kocsma) , ott volt a legtöbb barátom az osztályból, sokat beszélgettünk, nosztalgiáztunk. Nagyon jól éreztem magam, nehéz volt eljönni.

A legnehezebb búcsú mégis holnap vár rám.

Kilenc hónapja, hogy járunk.

Kilenc hónap azért kilenc hónap. És hiába van mindenféle biszbasz amitől úgy érzem „mintha egy karnyújtásnyira lennénk egymástól”, azért ez nagyon nem ugyanaz. Hiányoznak a jól ismert szagok, illatok, érzések.

Ugyanez érvényes Anyuékra is. Nálunk mindig is nagy szerepet játszott a család. Nem gyerekes függőségről van szó, csak megszoktam, hogy itt vannak ha kell valami; van vasárnapi ebéd, tonhalas spagetti, kutya stb.

De megpróbálok nem csüggedni, végülis a változás volt a fő indok, amiért jelentkeztem.

Ott lesz majd francia Anyuka, francia család, francia vasárnapi ebéd, francia tonhalas spagetti és kutya helyett francia macska.

Nem lesz könnyű, ebben biztos vagyok, de legalább megélem ezt is (eggyel több dolog amiről filmet írhatok J ), a nehéz pillanatoktól nem félek. Lehet, hogy nagyon mélyen leszek, de előbb-utóbb úgyis felállok, leporolom magam és az élet megy tovább.

C’est la vie!