Sokadik hétvége (már nem számolom)

Vasárnap reggel 11:
Kimegyek a szobámból, lebonyolítok egy „Bonjour, ça va?” párbeszédet franyummal aki épp a híreket olvassa. Lemegyek a lépcsőn, megcsap a légfrissítő illata, rögtön tudom, hogy Leo ismét „alakított” egyet az alomba és hálát adok, hogy nem 10 perccel előbb keltem fel.
A konyhában Leo a mosogatóban áll, csúnya nézéssel tudatja velem, hogy szomjas és ha nem kap rögtön inni rám támad. Ezúttal már harmadik próbálkozásra sikerült beállítanom neki a víznyomást! Ennek örömére előveszek egy levesestálat, felrakom a teavizet, a „Marriage” teafűért és mézért nyúlok. Majd újabb tálat keresek és beleöntök egy pohár joghurtot egy kis hazai szederlekvárral. Utána a kistányér jön a gyümölcsöknek, mellé kés.
Két fordulóból áttelepítem magam a konyhaasztalhoz, de akkor eszembe jut, hogy a teafű-tartó tálat elfelejtettem a tányéralátétekkel együtt. A hiányt gyorsan pótlom.
Előttem alátéten két levesestál, egy kistányéron egy alma és egy mandarin, egy teafű-tartó tál, egy doboz méz, két kiskanál és egy kés. Kezdőthet a szokásos hétvégi reggelim.
Ahogy végignézek az előttem sorakozó tálakon Jamie Oliver jut eszembe. A „pucér szakács” ennyi tálból egy komplett vacsorát főzne és nekem most mégse tűnik rendkívülinek.

Négy hónapja az egész úgy zajlott volna, hogy állva megeszek egy gyümölcsös joghurtot (akkor még nem ismertem a lekvár-natúr joghurt keveréket), egy filterre ráöntök némi langyos vizet majd felviszem a szobámba, leteszem valahova és fél órával később jut eszembe, hogy elfelejtettem kivenni a filtert, de akkor már ihataltlan az egész és hagyom a fenébe.

Ez a kis reggeli rutin ismét jó példája a különbségeknek és a változásoknak. Mert lehet úgy is csinálni, ahogy régen csináltam, meg lehet úgy is, ahogy most. A végeredmény végülis ugyanaz: megreggeliztem. Egyszer 25 percből, máskor 3-ból.
Félelmetes mennyire mutálódtam és legtöbbször fel se tűnik.
A híreket franciául olvasom, otthonomnak nevezem Franciaországot és Gordonka helyett Nicolas dönti el, hogy rosszabbul élek-e most, mint egy éve.

A felkészítő táborban elmondják az ilyen érzéseket is, de átélni megint más. Azt, hogy milyen felkelni úgy, hogy két országod van, két családod és megosztott életed nehéz elmesélni.
Júniusban, a már említett táborban levelet írtunk magunknak, amit a YFU karácsonykor kiküldött hozzánk. A levél alapján biztosan állíthatom, hogy otthonról sokkal nagyobb dolognak tűnt az egész külföldi év, a soraimat olvasva nem értettem minek fújtam fel ennyire. Ha belegondolok a felkészülés és az elutazás előtti hetek voltak a legnehezebbek. Jöttem volna, nagyon vártam, de azért féltem is. Nem tudtam, milyen lesz a család, suli és, hogy fogom bírni a honvággyal.

Manapság úgy gondolom, hogy cserediáknak lenni a lehető legjobb dolog, amit egy fiatallal történhet. Észtországban nagyon erős a cserediák-kultúra a fiatalok nagy százaléka kimegy egy évre „szerencsét próbálni”, szerencsére Magyarországon is egyre népszerűbb, de itteni hazámban még gyerekcipőben jár.
Liberális iskolába járok, így itt már hallottak róla de az általános tapasztalat az, hogy nem tudják hova tenni, mit keresünk itt. „Miért pont Franciaország?” „Ilyen lehetőség is van?” így az itteni szervezet legnagyobb feladata a csereév népszerűsítése. Franciaországból mindenki Amerikába akar menni, nyilván a rossz angoltanítás miatt. Pedig ott szokott a legtöbb probléma lenni és ha családot kell váltani nagy eséllyel három állammal arrébb kerülsz.
Aki most olvas és külföldön gondolkozik, annak mindenképp javaslom, hogy nézzen körül a világban. Amerika is biztos érdekes, de erről az országról mindenkinek van valami fogalma, a filmek/zene/szubkultúra miatt, az angol fejlődése miatt választani pedig nem sok értelme van, az első hónapokban mindenképp angolul fogsz beszélni. Különben a nyelv csak töredéke az élménynek, sokkal többet ér az, hogy kinyílik a világ, kapsz egy külföldi családot, barátokat stb.

Apropó barátok: tengap Pauilne-nal, Elinával, Annikával és Alejandrával Párizsba mentünk. A nagy hó miatt a reggeli órámra nem tudtam bemenni, a Milanoból hazaérkező franyu vitt le minket az állomásra 11-kor. Szerdán kezdődött a nagy leárazás, úgyhogy rögtön birtokba vettük a Rue de Rivoli-t (párizsi Váci utca) és a „soldes -50%-85%” feliratú boltokat. Ebédelni egy mexikói étterembe mentünk, életemben most ettem először rendes mexikói kaját, nagyon jó volt. Ha már, lúd legyen kövér alapon elmentünk a Les Halles-i UGC moziba megnézni Drew Barrymore új filmjét (Whip It!). Sajnos ezúttal nem hitték el, hogy 18 alatti vagyok, így fizethettem a diákjegy dupláját (10,50 E). Gyors filmkritikaként annyit, hogy Juno akar lenni, de nem sikerül neki. Aranyos, habkönnyű darab, de hiányzil belőle az az egyedi humor ami a Juno-t híressé tette. Egy letöltést azért megér, de moziba csak az nézze aki Drew Barrymore fanatikus (biztos van ilyen is) és/vagy korcsolyázik.

Egyelőre ennyit, megvagyok, jól vagyok és ha hosszabb ideig nem jelentkezek az csak azért van, mert az ügyes-bajos dolgaim túlzottan lefoglalnak. Azért majd próbálok hetente egyszer bejelentkezni.

Bisoux!