Én lennék a zabhegyező

Péntek éjfélre végre sikerült blogírós pózban elhelyezkednem. Csináltam magamnak egy tál teát, beraktam a The Velvet Underground első (klasszikus) lemezét és átfutottam még egyszer a francia híreket, köztük Mr. Salinger halálhírét.
Mai napig emlékszem arra a pillanatra amikor 12 évesen a kezembe akadt az acélkék borítójú Zabhegyező. Az akkori Harry Potter-mániámból rögtön kirántott, valahol éreztem, hogy Holden Caulfield merőben különbözik a csupa szív, bátor és önfeláldozó Harrytől és sokkal inkább hasonlít ránk, hétköznapi halandókra. Szerintem a hősökben egy idő után nem sok érdekes marad, ahogy Andy Warhol nagyon jól megmondta, a valódi emberek elég érdekesek önmagukban is.

Ez a hét egyébként nem kezdődött túl jól. Hétfő reggel valamilyen megmagyarázhatatlan okból arra ébredtem, hogy hiányzik a családom. Régóta nem éreztem így, eléggé meglepett, csak álltam a fürdőszoba-tükör előtt az álmos önmagammal szembesítve és sírhatnékom volt. Öt hónappal a hátam mögött azért megtanultam kezelni az ilyen helyzeteket, így a legjobbat tettem:fogtam magam és elmentem suliba. Órák alatt úgyse gondolkozom ilyesmin. Hazaérve aztán tényleg rossz híreket kaptam otthonról, vissza is zuhantam a reggeli állapotba, szerencsére vagyok még annyira gyerek, hogy egy éjjel alatt kiheverjek mindent. Egész egyszerűen rossz nap volt.

Kedden Magyarországról olvastam a Le Figaro-honlapján. A Jobbikot és a Magyar Gárdát boncolgatták, kíváncsi voltam, hogy ezek az „igaz magyarok” már megint mivel hívták fel magukra a figyelmet, minimum forradalomra számítottam, de az index nem sokat segített, végül anyu mondta, hogy Belgiumban parádéztak. Gratulálok.
Most, hogy itt élek Nyugat-Európában kívülről is látom magunkat, jobban mondva látom, hogy látnak minket. Nem lenne rossz a helyzet, legtöbbször Ausztria mellé helyeznek , ismerik a Tokajit és tudják, hogy a magyar nők szépek :), de a.cikk után komolyan mérges voltam. Nem értem minek kell így lejáratni magunkat, miért jó hogyha úgy írnak rólunk mint az országról „ami komoly veszélyt jelent Európára”? Még ha egyesek szerint ez így is van, ebben én nem hiszek. Az antiszemitizmus nagyon érzékeny téma errefelé és ha bármi komolyabb történne az Unió válaszolna elsőként és mi húznánk a rövidebbet. Viszont az igazsághoz hozzátartozik, hogy az otthoni híreket nagyon nem követem figyelemmel és a nézőpontom korántsem pontos. Nem is politizálok tovább, csak ki kellett adnom magamból.

Tegnap raclette- vacsorán voltunk egy ismerős családnál és ezzel újabb dologgal bővült a „mit viszek haza” listám.A raclette-sütő valójában egy kétemeletes sütő. Az első és a második lap közé kis tálkákban sajtot rakunk (de lehet zöldséget és sajtot) , a legfelső lapon pedig sütögetni lehet, nálunk csak előre megfőtt krumpli került rá, hogy melegen tartsa. Eközben körbejárt egy hatalmas tál mindenféle füstölt sonkával, prosciutto-val, szalámival stb. aztán koktélparadicsomok meg zöldségek, mindenki szedett amennyit akart. Majd vettünk krumplit is és a közben jól megolvadt sajtot az egészre ráborítottuk. Igazából nagyon egyszerű dolog, de szerintem ötletes és a legegyszerűbb ha vendégség van mivel mindenki magának sütöget. A krumpli mániámat újból kiélhettem, pláne, hogy a francia krumplik szebbek! Franyu szerintem menekültnek gondolhat, mert mindig odáig vagyok amikor vesz krumplit, hogy „milyen szépek”. De ha egyszer igaz…

Reggel az átlagos pénteknél egy órával korábban kelhettem mivel 9-re Orsay-be kellett mennem Alain Resnais (Szerelmem, Hiroshima) –napra. Szép esős időnk volt, az első busz nem is jött, így igazából csak 9 után értem oda, de tudtam, hogy nem baj. A franciák nem a legpontosabbak 10-15 perc késéssel mindig számolni kell. Két rövidfilmet láttunk, az egyik a Francia Nemzeti Könyvtárról a másik pedig egy műanyag tál gyártásáról szólt, majd a „Tavaly Marienbad”-ban és a „Muriel” volt soron. Az utóbbi kettőt szívesen újranézném, főként a „Tavaly Marienbad”-bant. Resnais mozija nagyon intellektuális, valószínűleg 3-4-szer kéne látnom magyar felirattal mire tényleg megérteném. A csoport egyébként kollektíven utálta az összes filmet, de én akkor is adnék neki még egy esélyt. Valószínűleg Holden Caulfield hatására vonzódom a meg nem értettekhez, de én igenis meg akarom érteni, biztos nem viccből vágta össze-vissza a filmjeit.

Lassan le kéne feküdnöm, megint egy órán keresztül elszórakoztam az írogatással, ami nem is lenne baj ha nem éjfélkor állok neki. Holnap pedig iskola, aztán elmegyek a La Femis-re (francia filmiskola) nyíltnapra majd pogácsát sütök a vasárnapi YFU-s banzájra.
Nem sok kedvem van hozzá, valószínűleg ott ülünk majd hat órán át, minden problémát megoldunk fél óra alatt, aztán nézzük egymást és megbeszéljük mennyire megváltoztunk. Igaz ami igaz, a naplóm is egy nagy változás-folyamat, de minek állandóan ezt boncolgatni? Fiatalok vagyunk, változunk; főként ha kiragadnak minket az eredeti környezetünkből akkor elkerülhetetlen az ilyen. Majd júliusban meglátjuk mennyire mutálódtam. Addig is itt ez az idézett amit kerestem Salinger-től :

„Semmi nem változik; ami változik: az ember saját maga. Nem az, hogy idősebb lesz, vagy ilyesmi. Nem éppen azért. Csak éppen megváltozik. Mondjuk, most kabátban megy. Vagy az, aki legutóbb a párja volt, skarlátot kapott, és most más a párja. Vagy a Miss Aigletinger helyettese viszi az osztályt. Vagy az ember hallotta, hogy a szülei reggel állati nagy parádét rendeztek a fürdőszobában. Vagy az ember csak elment az utcán egy pocsolya mellett, amin szivárványszínű benzinfoltok úsznak. Úgy értem, az ember kicsit mindig más, nem tudom ezt pontosan megmagyarázni. És még ha tudnám is, nem biztos, hogy akarnám.”