Hószünet!

J’adore la France!!
Komolyan, egész egyszerűen imádom! Minden hibája ellenére, azt hiszem ezt nevezhetjük szerelemnek. Karácsony óta szerelmes vagyok ebbe az országba! Lehet, hogy a sok libamáj ártott meg vagy a bûche de Noël vagy egész egyszerűen az, hogy csütörtök délelőtt van és teázgatva ülök az ágyamban „hószünet” néven.

A héten franyu Milanoba repült így magunk vagyunk Roxane, Hippolyte, Annika és én.
Annikával már rég be akartunk iktatni egy pihenő napot, azaz lógást „kipihenni az ünnepi fáradalmakat”. Hah. Franciaországban imádnivaló rendszer van a hiányzásokra. Az igazolás miatt nem szívatnak úgy, mint otthon, ahol minimum haldokolni kell ahhoz, hogy elhiggyék és nagy eséllyel még így is szívatnak utána a tanárok. Itt, ha reggel rosszul érzed magad, betelefonálsz, hogy nem tudsz bemenni, anyu/apu ír egy kis lapot, hogy beteg voltál. (Ha elmúltál 18 magadnak is megírhatod.) Orvoshoz nem kell menni, de lapot mindenképp le kell adni, mert ha már pár óráról hiányzol másnap reggelre ott a levél a szülőknek, hogy „Pierre/Anne-Marie hiányzott erről meg erről az óráról: Miért?”.

Ma éjjel se aludtam túl jól, a szünetben megszoktam, hogy éjjel 2-kor fekszem és 10-kor kelek. Éjjel megint felébredtem, csak négy körül aludtam vissza és nem voltam túl hálás, amikor reggel 6-kor megszólalt az az idegesítő pittyengő hang („Réveil-activé; réveil-activé”). Mindig a frászt hozza rám, olyan mintha tűzriadó lenne ráadásul rohadtul hangos; de télen csak ez tud kiugrasztani az ágyból. Egy elefánt finomságával levetettem magam az emeletes ágyam tetejéről, kikapcsoltam, majd visszamásztam és könyörögtem, hogy „csak ma” ne kelljen felkelnem… Ezt minden reggel eljátszom, de imáimra egészen máig nem kaptam választ. Ma úgy 10 perc magamban könyörgés után, Roxane bekopogott.
-Salut Kátá, láttad mennyi hó esett?
-Igen, igen, jól néz ki.
-A buszok viszont biztos nem járnak, akarod, hogy levigyelek titeket az állomásra (ahol az RER-re felülünk) vagy itthon maradtok?
A „vagy itthon is maradtok”-ra felcsillant a szemem, azért mondtam, hogy kérdezzük meg Annikát. Természetesen ő is itthon akart maradni.
A következő kör Hippolyte volt, de ő már a kopogásra rögtön „maradok!”-kal válaszolt.
Roxane elment egyetemre, mi visszaaludtunk.

Hát ilyenkor szerencse, hogy nincs itthon franyu, ő biztos elvitt volna minket kocsival akár akarjuk, akár nem. Na,nem mintha a suli vészes lenne. Most, hogy vége a szünetnek már tanulnunk is kell, de igazából októbertől kezdve folyamatosan egyre többet csináltunk és mostanra már majdnem ugyanazt a mennyiséget kapjuk házinak mint a többiek. A majdnem azt jelenti, hogy ha két disszertációt írnak a többiek akkor mi csak egyet; vagy két disszertáció tervet adunk le. A tanárok mind nagyon elégedettek velünk, bár ezt nem nehéz elérni, mivel az osztály nagy része semmit se csinál. Keddre kellett irodalomra írni egy 8 oldalas fogalmazást nem egy könnyű témáról („Pascal „Gondolatok”-jában a király-fogalma milyen jelentéssel bírhat?”), de egy hónapunk volt rá. 10-en adtuk be a 25-ből.
Egyszóval hiába kezdődik most ez a „kemény” szakasz, megszakadni nem kell. Nagyon furcsa nekem, hogy töriből nincs elméleti számonkérés, csak források alapján disszertáció, ami annyira nem nehéz, még mi cserediákok is simán írtunk tegnap 4 oldalt a „Globalizáció hatásai a drogkereskedelemre”-ről.

A karácsony nagyon jól telt, máshogyan ahogy azt megszoktam, eleinte hiányoltam a magyar ételeket de a francia karácsonyi ételek rendesen kárpótoltak. (Libamáj fügelekvárral, kakassült gesztenyepürével (ami sós) és a karácsonyi fatörzs) Karácsonykor már tényleg úgy éreztem, hogy a család 100%-os része vagyok és elmondhatatlanul jó volt. A szilvesztert Annikával és Alejandrával Párizsban töltöttük a Latin-negyedben bárról-bárra járkálva.

Még mindig ők a legjobb barátaim itt, de ahogy beszélek a többi cserediákkal majdnem mindenki cserediák-körökben mozog. Nyilván azonos élményeink vannak, nyitottabbak vagyunk stb. de ez nem gond. Az osztállyal is elvagyunk azért és az újévi fogadalmam pedig az, hogy nem fogok ezen stresszelni a lényeg, hogy jól érezzem magam az elkövetkezendő hat hónapban!
Bizony, már csak hat hónap. Tara, az ausztrál cserediák két hét múlva megy haza. Én nem bírnék, egyszerűen nem. Nagyon furcsa belegondolni, hogy egyszer ennek is vége lesz, most az egész olyan mint egy hosszú nyaralás, néha nehéz lelkileg, de minden nehéz pillanatot megér! El sem tudom mondani mennyire hálás vagyok ezért az egy évért. Kaptam egy évet, amikor csak magammal foglalkozhatok, körülnézhetek kicsit a világban, kigondolhatom merre tovább.

Alejandra az előbb telefonált. Ő elment suliba, de a tanárok nem voltak ott és 11-kor mindenkit hazaküldtek, úgyhogy Joelle megpróbálja elhozni Les Molieresben.

Alejandra megérkezett, az ajtón dörömböl, hogy engedjük be! Attól tartok most abba kell hagynom a mexikói vér nem szokott ilyen hideghez. Talán elvisszük hógolyózni, hogy örüljön, itt találkozott életében másodszor hóval, azóta imádja. Olyan mintha egy ötévest néznénk, amikor rohangál, hóangyalt csinál és kiabálja, hogy „Il neige, il neige, il neige!”. De szép is ez a hószünet!!
Alejandra most telefonált, hogy engedjük már be mert komolyan megfagy. Ezt nem kockáztathatjuk. Mennem kell.
Bisoux mindenkinek!