Benvenito a Milano!

Végre eljött ez a szombat is, a februári szünet első napja! Bizony, a „fejlettebb országokban” ilyen is van. Már rég rájöttek, hogy pokoli hosszú az idő a téli és a húsvéri szünet közt így beiktattak egy kéthetes pihenőt február végére. Mennyire jól tették!
Már kezdtem úgy érezni, hogy sose lesz vége a havas-esős hideg időnek, a 6-kor kelésnek, 5-kor hazaérésnek, a hosszú unalmas óráknak és az egy idő után már kevésbé izgalmas sztrájkoknak. Hál’ istennek, az ember feltalálta a szünet hozzá a repülőt is, így röpke egy óra tíz perc alatt a napsütötte Milanóban találtam magam és most sétától fáradtan írhatok Milanó belvárosából, Valérie lakásából, Breuer-székből. De eddig az állapotig nem könnyen jutottunk el.
Elsőként reggel franyu megnézte nincs-e sztrájk vagy nem törölték-e el a járatot, mivel minden rendben volt 7-kor RER-re ültünk és egészen a ’L’aéroport Charles de Gaulle’-ig le sem szálltunk. Fél 9-kor még épp időben voltunk a fél 10-es járathoz, ráadásul franyu már jó előre internetről kinyomtatta a beszálló kártyát, hogy még gyorsabban sorra kerüljünk. Ugyan sztrájk nem volt, de a szünet első napja lévén hatalmas sor kígyózott a pultok előtt. Ekkor egy röpke gondolatot megint a mamámékra szántam, meg arra, hogy biztos most kapnának infarktust. Na de franyu francia nő, a francia nők meg nem kapnak holmi infarktust kígyózó sorok láttán. Előrement az Air France-os monsieurhöz és elmagyarázta neki, hogy fél óra múlva kezdődik a beszállás mi meg itt állunk az utolsó sor, utolsó részének is a legvégén ráadásul internetről kinyomtatott jegyünk van. Erre átvittek minket egy kicsit rövidebb sorba, a többi felfokozott hangulatú milanói utashoz. Ahogy teltek a percek és csak nem haladtunk az a felfokozottság kezdett átcsapni valami magasabb szintre. Végül eljött a beszállás ideje, a varázslatos 9:05, és még mindig a sorban álltunk. A beszállás vége 9:15 … még mindig a sorban álltunk és a nyakba akasztós zsebórám mutatója vészesen közeledett a 9:35-ig. 9:20 … még mindig a sorban álltunk. 9:23, végre még egy pult is kinyitott, odarohantunk és a csomagfeladás után a nő bájosan közölte, hogy siessünk. Mintha azt nem tudtuk volna. A biztonságiakat persze ez nem hatotta meg, heves pardon-ok közt tolakodtunk és megint jól jött hogy kicsi vagyok így gyakorlatilag átcsúsztam a tömeg közt. Ezt a technikát a koncerteken tökéletesítettem, ahol nekem létszükséglet a tolakodás (már ha látni is akarok), a lényege az, hogy „lyukról lyukra” kell haladni, bármilyen kétértelműnek is hangzik. Az előttünk álló részegen összesett? Ott a lyuk! A csaj barátja elment egy másik korsó sörért? Lyuk! És így tovább és így tovább egészen a színpadig. Szóval lyukról lyukra elsőként átjutottam a biztonságiakon, franyu szintén gyors volt, de Hippolyte és Annika nem járnak eleget koncertekre. 9:35-kor franyu a kezembe nyomta a jegyemet, azzal a felszólítással, hogy állítsam meg a gépet, ő meg visszament a többiekért.
Valószínűleg eddigi életem egyik legnagyobb jelenete volt, ahogy a De Gaulle reptéren rohantam a kapunk felé franciául kiabálva, hogy várjanak. Nagyon hatásos lehettem, mivel megvártak. Utána már csak azt kellett elmagyaráznom, hogy „egy mindenkiért, mindenki egyért”, nem megyek a többiek nélkül. Pár perc múlva ők is befutottak és fél 11-kor már nyugodtan kortyolhattunk a kólánkat és ehettük a műanyag reptéri kaját! Hurrá!
Valérie kijött elénk a reptérre. Két hónapja lakik Milanóban, a belvárosban talált egy lakást. Egy igazi olasz stílusú házban, belső udvarral, kacskaringós folyosókkal ráadásul az első emelten, ami Olaszországban a legelelőkelőbb emelet a belmagasság miatt. A lakás hatalmas, modern és már kezdi belakni is. Axel tegnap érkezett Nürnbergből (január ótabott dolgozik az Adidasnál). A családi pillanatok után végre ebédeltünk egy kis tésztát zöldséggel és csirkével, majd elmentünk a városba.
A havas Franciaország után hihetetlen érzés volt 15 fokos „hőségben” a milanói karnevál közepén sétálni. Mindenütt beöltözött gyerekek rohangáltak, még azok is akik babakocsiban ültek, (nem egy anyuka tolt maga előtt tigrist, úgy látszik ez volt az idei divat), a szökőkutaknál királylányok és királyfik kergetőztek, egy konfetti halom közepén egy ázsiai kis krokodil ült, máshol pedig Teletabbi fagyizott Hello Kitty!-vel, hogy némi globalizáció íze is legyen a dolognak. (Ezek a mai fiatalok úgy látszik már nem elégednek meg a boszorkány-varázsló, királylány,-királyfi párossal.) A szülők egyébként lelkesen vásárolták a borotvahabokat, nevetgéltek, kiabáltak és összességében annyira olaszok voltak! Lazák, nem izgulnak feleslegesen. Mi, sajnos elég aggódós nép vagyunk, sok mindent belénk neveltek (pl. ha vizes hajjal mész ki, megfázol, pedig Franciaországban MINDENKI vizes hajjal megy ki még télen is és soha semmi bajunk)… Szerintem több kárt okozunk ezzel a belenevelt félelemmel mintha valaki vizes hajjal menne ki és végül emiatt megfázna. De már megint elkalandoztam.
Szóval elsétáltunk a Scala felé, majd Annikával ketten még a belvárosban maradtunk. A nyelv most kezd megőrjíteni. Már megszoktam a franciát, hogy megértik, angolból rendesen felejtettem, így a franciát preferálom. Most itt vagyok megint egy országban, ahol megint más nyelven beszélnek, én meg reflexből franciául szólok mindenkihez. A fagyivételt is nehezen oldottam meg ráadásul állandóan „pardon”-ozok a „scusi” helyett… nehéz ez a cserediák-lét.
Most viszont mennem kell, a cserediák-lét egyik fontos pontját a családi kapcsolatokat erősíteni (azaz vacsorázni). Egy olasz házaspár és egy spanyol nő jönnek lazacot enni! Bueno appetito!