Megszokás

Hosszú idő óta ez az első bejegyzésem. Először is bocsánat mindenkinek, aki várta. Viszont meg volt az okom rá…
Pár hete bekerültem egy olyan fázisba, amit a pszichológiában „kultúrsokk”-nak hívnak. Ez akkor fordul elő, amikor valaki új helyre költözik. Általában az első pár hét (a mézeshetek) után jelentkezik, de ez személyiségfüggő. Ilyenkor minden és mindenki rossz. Miért nincs paprikás krumpli, hol vannak a barátaim, miért nem piros a szobám fala stb.?
Nálam egy hónap után, egy péntek este jelent meg az első jele. Tudtam, hogy másnap reggel suli ,de ami igazán zavart az a következő; „Péntek este van!És itthon ülök!” . Ez az apró felfedezés egy igazi gondolat-lavinát indított el.
„Rendben: itt voltam, szép volt, jó volt, de most már menjünk haza.”

Egy egész esti szomorkodás után leültem magammal beszélni. Mérlegeltem a helyzetet és rájöttem, hogy ezt most nekem kell tök egyedül megoldani, nincs itt se anyu ,se apu aki segíthetne. Sírhatok anyuéknak, de azzal csak nekik lesz rosszabb és végeredményben semmi segítséget nem kapok. A YFU-s felkészítő táborban nagy hangsúlyt fektettek a kultúrsokk „leküzdésére”. El kell járni ide-oda, barátokat szerezni és minél kevésbé magadba fordulni. Viszont ÉN ismerem magam, tudom, hogy ki kell szomorkodnom magam és utána tovább tudok lépni. Így adtam magamnak egy hétvégét a sírásra és „hétfőtől vége”-mondtam. Így is lett.

Anyuékkal direkt nem akartam beszélni, csak rosszabb lett volna. Egyébként nem vészes dolog a kultúrsokkosdi, rosszabbra számítottam. Az után a hétvége után úgy éreztem magam, ahogy most kell. Továbbra is követem a klasszikus modellt. A dolgok már nem újak, reggelente nem várom, hogy Pécsett ébredjek, az utcák is ismerősök és az emberek is. Nincs értelme arra gondolni, hogy „most otthon mi van”, én itt vagyok, itt élek Franciaországban.

Sokat gondolkoztam azon, hogy írjak-e egyáltalán a kultúrsokkról. Mivel nem akartam ráijeszteni az otthoniakra, ezért nem akartam megosztani, viszont a cserediákság másik oldala is érdekes lehet.

Egyébként sok dolog történt velem az utolsó bejegyzés óta. Röplabdázni járok heti kétszer. Életem legnehezebb beilleszkedése volt az ottani. Leszögezném: a suliban se könnyű, mindenki kedves, de az „igazi” osztályközösségbe baromi nehéz bekerülni, még mindig dolgozom rajta. Edzésen viszont konkrétan néztek rám, hogy mit keresek itt, ha nem vagyok francia és röplabdázni se tudok. (Legalábbis az ő szintjükön biztos nem.) Aztán folytattam az edzésre járást, egyre többet beszéltem velük, míg végül elfogadtak. Kb. két hétbe telt, de most minden jó, sokat segítenek is.
A suliban is haladtam, múlt hétvégén Elise és Pauline elhívtak minket Párizsba. Elmentünk kajálni egy kis étterembe, aztán a Pompidou központban járkáltunk.
Koncerten is voltam, bár az jó szar volt. Mindegy egy tapasztalattal több.
Az első YFU-s találkozót is megtartották múlt vasárnap. Legnagyobb meglepetésemre páran hihetetlenül jól beszéltek franciául. Kicsit beszélgettünk, ettünk-ittunk aztán hazamentünk.

Tegnap Párizsban voltunk, Alejandrával, Annikával és egy dán lánnyal: Nouirirával. A suliban körbekérdeztem pár osztálytársamat a kis boltokról, amiket érdemes megnézni. Kész tervem volt, körbejártunk pár igen drága vintage boltot míg végül a „Freep’star” nevű second-hand boltot találtuk a legjobbnak. Egyrészt jó cuccaik vannak, másrészt baromi olcsó. De nem csak mi gondoltuk így, hihetetlen tömeg volt bent, körbejártam, de már előtte kikötöttem, hogy csak EGY dolgot veszek. Az az EGY dolog egy nálam 3 mérettel nagyobb, piros gyapjú pulcsi lett. Hihetetlen finom anyaga van, itthonra vettem és kb. két gombóc fagyi árába került. Megbeszéltük, hogy legközelebb reggel megyünk vissza.

Hamarosan őszi szünet lesz, két hetes. Jó hír, hogy a szünet itt rendes szünet, nem egy hosszú hétvége mellé kettő (kínkeservesen megadott) szombaton ledolgozott nap… Az őszi szünetet Normandiában töltjük, franyu házában, családostul. Már nagyon várom, eddig csak egyszer voltam Normandiában.
Másik jó hírért franyu húgát illeti a köszönet. Franyu húga, Valèrie a Louis Vuitton ázsiai részlegéért felel, Tajvanban él, de a kötelező divatvárosokban is van lakása. Így decemberben egy vagy két hetet Milánóban töltünk Franyuval, Valèrie lakásában!!

Szóval megvagyok, köszönöm jól vagyok és ha kevesebb bejegyzést írok annak sokkal inkább az az oka, hogy el kezdtem itt ÉLNI.

(A képen (balról): Alejandra, Pauline, én, Elise. A képet Annika csinálta, ő ezért nincs rajta.)