Húsvét

A blogírást megint hanyagoltam, nem sok mindent találtam, amiről írhatnék. Minden, ami először érdekes volt, megszokottá vált.
Hét és fél hónapja élek Franciaországban, máshogy számolva már csak három hónap és megyek haza.
A húsvéttal igazából ezt éreztem, hogy most az utolsó ünnep is eltelt a szülinapom előtt. (július 13.)
Húsvét hétvégére elmentünk a nagyszülők családi nyaralójába Champagne régióba. (Champagne île-de-France és Elzász között található, Reims a központja.) A házat igazából sértés lenne nyaralónak hívni, a számtalan szobájával, fürdőjével, nagy parkjával, teniszpályájával inkább egy régi, francia stílusú szállodához hasonlítanám.
A nagyszülőkhöz, Valérie, Glenn és mi öten (franyu, Annika, Hippolyte, Roxane és én) csatlakoztunk a hosszú hétvégére. A húsvét egyébként a kedvenc ünnepem, sonka, torma, tojás, húsvéti kalács.
A megérkezés estéjén, azonban nem sonka-tojást vacsoráztunk, hanem francia levest, (amit továbbra is az otthoni főzeléknek számítana) utána pedig sajttál járt körbe, baguette-el. Azt már előre tudtam, hogy minden étkezésnek meglesz a szokásos rituáléja, (francia teríték minden alkalomra) így nem lepődtem meg a vacsora utáni hasfájáson.
„Ez még csak a kezdet” –gondoltam helyette.
Vasárnap reggel a szomszéd faluba mentünk misére, ez volt a második alkalom, hogy francia ünnepi misén jártam. Húsvéti misén pedig még sosem voltam, az „Igen, Jézus újjászületett!”-kántálást egyébként rémisztőnek találtam, franciául se hangzik kevésbé fanatikusnak. Mise után hazamentünk és megebédeltünk. Kacsamájat, előételt kagylóban, majd vaddisznót mindenféle körettel és Hippolyte utó-szülinapját ünnepeltük, 1991-es vörösborral. Jól hangzik, jó is volt.
Ebéd után ajándékoztunk. A pékségeket, csokiboltokat az utóbbi napokban óriás csoki harangok, csoki nyulak és csoki csibék lepték el. Franciaországban ugyanis a harang hozza az ajándékokat, amik itt általában a csokinál kimerülnek. A mese szerint a harangok nagypénteken elmennek Rómába és vasárnap térnek vissza. Én azért a magyar nyulat preferálom, még ha nem is megy Rómába, de azért a miénk. (" Kicsit sárga, kicsit savanyú...")
A nagyszülőktől egy óriás tejcsoki csibét kaptam, amelynek a belsejében mindenféle bon-bonok lapultak, a család többi tagjától pedig könyveket és DVD-ket. Mire az egész ceremóniát befejeztük 4 óra lett, így ki-ki a saját szobájába vonult és nekiálltunk olvasni. Én pedig megnéztem Coppola új filmjét, majd az élménytől elégedetten lementem vacsorázni. Na, nem mintha bárki enni akart volna, de hát már csak a formalitás miatt is vettem egy fél szelet quiche-t.
A húsvét hétfőt illető magyar hagyományokat otthon egyenesen utálom. Itt viszont már szombaton kijelentettem, hogy engem meg KELL locsolni. A locsolás menetét is elmagyaráztam franciául, kell vers, ami feltétlenül „Szabad-e locsolni”-ra végződik, aztán szódásszifon híján a pohár víz is megfelel. A család ezt a szokást egyenesen „elbűvölőnek” tartotta, annyira persze azért nem, hogy a család lányai is részt vegyenek benne, inkább szemlélődni akartak. Végül egyedül Annika volt jelen, amikor Glenn, életem első francia locsolóverse után leöntött egy pohár vízzel. El már nem hervadok.
A hétfői ebéd mélypontnak számított. Szerintem az első olyan étel volt, amit megkóstolás után otthagytam. Képzeljük el a magyar kolbászt, zsírosabb verzóban, több belsőséggel és nevezzük el andouilette-nek, voilá megkapjuk a francia pacalkolbászt!

(A válalkozószelleműeknek kép: http://www.sugarheadblog.com/blog1/wp-content/uploads/2008/07/andouillette.jpg )

Tudtam, hogy vár rám egy háromórás hazaút, továbbá a húsvéti ebéd még mindig bennem volt, így a hányás elkerülése végett egy „sajnálom, de ezt nem tudom megenni”-vel félretoltam. Ettem helyette répapürét és kivégeztem Hippolyte szülinapi tortáját. Úgy gondoltam, hogy igazán jófej cserediák vagyok, ennyi belefér. Annika leküzdötte magába, fél üveg mustárral együtt.
Hála a koplalásnak, nem lettem rosszul az úton és kedden vidáman mentem suliba. A húsvéti szünet csupán három napos volt, de most szombaton kezdődik a két hetes tavaszi szünetem. A szünetek régiónként két héttel el vannak tolva, ezzel valamennyire el lehet kerülni a dugót az autópályákon.
A szünetben fél hetet Párizsban töltünk, egy hetet Normandiában, az Isten háta mögött. Ha megint ellustulnék, a Cannes-i filmfesztiválról mindenképp beszámolok majd!
Május 15-én indulok, viszek gépet és megpróbálom a szokásosnál jobban megerőltetni magam fotó-ügyben! Francia blogunk is lesz róla, a filmkritikákkal, képekkel, videokkal, interjúkkal, majd menet közben azt is felrakom ide, a franciások kedvéért.
Most pedig megyek, vár rám a RHINADVIL és egy kiadós alvás!