YFU-piknik

A legjobb arcok :) (Alejandra ezért a képért ölni fog)
Amber, Wenning és Silke
A szülők részlege
Kis csapatunk
Amint éppen "mingon"-ok vagyunk Annikával
Bonne apétit!
Constanza Silkét hívja játszani
"Instrukciót kérek"-Franyu és Alexandre

Nemrég jöttem meg futásból, lezuhanyoztam és most annyira idill állapotban vagyok, hogy hiba lenne nem kihasználni. Lehet, hogy ez egész napi friss levegő tette ezt, vagy csak a szokásos YFU-szeretet.

Elutazás előtt sosem gondoltam volna, hogy ennyire aktívan részt veszek a YFU dolgaiban, de gyakorlatilag már itt, a fogadó országomban önkénteskedem. Egy szerda délután felmentem Párizsba beszélgetni a szülőkkel a csereévemről, máskor a többi ország YFU-sait szórakoztattam a Montemarte-n majd YFU-vacsorára mentem a külföldiekkel.(Mintha én nem az lennék.) Ebből kifolyólag nagyon jól ismerem szervezetünk embereit, főként az île-de-France-osokat, hiszen mégis csak ez a régióm. Pár hete egy nagy konferencia keretében újra találkoztam kis hazám YFU-saival, mellettük pedig brazillal, törökkel, némettel, észttel, románnal, norvéggal, belgával, lengyellel, kazakkal és még sok mással.

Két közös dolog volt bennük: mind nagyon nyitottak és nagyon jól ismerik a világot. Magyarországról rögtön tudták, hogy a fővárosa Budapest, nem egy járt már ott, és ahogy velem beszéltek, már azon érződött egyfajta más hozzáállás.

Franyu és Alexandre (île-de-France koordinációs főnökei) igyekeznek több programot szervezni az itt lévő cserediákoknak, mert nem sokan járnak Párizsba hétvégenként. (Ezt személy szerint nagy pazarlásnak tartom, legtöbben fél óra metróútra laknak a fővárostól.) A most szervezett vasárnapi pikniket majdnem elmosta az eső (a meteorológusok itt sem jobbak), és az is váratlanul jött, hogy el tudtam menni.

Elméletileg egész vasárnap röplabda-tornán lettem volna, csak végül a lánycsapat akkora hányada mondta le ügyes-bajos dolagokra hivatkozva, hogy öten maradtunk. Marc edzőnk kiakadt, nagy lelki beszédet tartott szerdán, egy-egy „ça me fait chier”-rel megtoldva, de végül muszájból lemondta a tornát.

Alejandra mamie (nagyi) 70. születésnapja és egyben az öregek 50. házassági évfordulójára szervezett buli miatt otthon maradt. Két napig gyászolt, de végül úgy tűnt túléli.

Magyarzatként elmondom, hogy Alejandra nagy kedvence Alexandre (szexi Alexandre-ahogy ő hívja) és egy alkalmat se mulaszt el, hogy láthassa. Alexandre egyébként az egyik legfiatalabb önkéntes, a huszonévei elején lehet és a francia filmek cinikus Jean Renojaként kell elképzelni.

Miután kiderült, hogy mégis el tudok menni, tegnap este végre elolvastam a meghívót és két perc múlva már a konyhaajtóban álltam.
-Sabine, baj van!

Franyu erre kérdőn nézett rám.
-Nincs magyar zászló színű ruhám! Se zöld.

A meghívó utolsó sora szerint vagy országod vagy YFU-színeibe kell öltözni. Végül úgy döntöttem túlélem, és segítettem quiche-t és csokis sütit sütni. Ha valaki meg a zászló miatt szekál, majd azt hazudom, hogy az új kormány miatt a zászlónk is megváltozott. Egyébként meg: melyik külföldi ismeri a magyar zászló színeit?

A beöltözést aztán senki se vette komolyan, csak franyu és Alexandre (ja bocs: szexi Alexandre) öltöztek zöldbe. A Cité Universitaire parkjába érve mindenütt vasárnapi családok és vasárnapi futók köröztek, lassacskán szállingóztak a cserediákok is. Laura (litván), Wenning (kínai), Lizzy (amerikai), Constanza (chílei), Mariana (brazil), Lea (osztrák), Silke (belga) és Amber (szintén amcsi) már jó ismerősök. Néhányukat a családjuk is elkísérte, a franciák ugyanis szeretik ezeket a családi délutánokat. Hamar kialakultak a szokásos kis csoportok, tehát mi Constanzával és Laurával beszélgettünk. Majd Annikával kicsit elfáradtunk és leültünk a pokróc sarkába. Mariana fogadóanyukája ült oda hozzánk. Mariana szerintem nem is tudja mekkora szerencséje van vele, egyrészt volt cserediák (Svédországban) másrészt tanár néni, ami a legjobb párosítás. Franyutól tudjuk, hogy Mariana azért elég problémás, nagyon haza akar már menni, annyira hiányoznak neki a szülei, hogy naponta skype-olnak. Ez a legbutább dolog amit tehet.

Később Alexandre odaült hozzánk beszélgetni, Costanza ezalatt csúnyán nézett ránk, bár nem igazán értettem miért. Néha még én (kis nőként) se értem meg a nőket, valószínűleg az uraság miatt volt valami. Lényegtelen. A délután vége felé jöttek a szokásos játékok, amiben túl fáradtak voltunk részt venni, végül Wenning futás közben elesett és a többiek is abbahagyták. A búcsúzkodás, szokás szerint fél óráig tartott, de szép lassan mindenki hazament. Mi pedig valami hipergyors utat választva fél óra alatt otthon voltunk!

Hazaérve gyorsan elmentem futni, mivel tudtam hogyha leülök, akkor ott maradok.

Úgyhogy most megint nagyon elégedett vagyok és nagyon nem akarok hazamenni! Sajnos már kevesebb mint két hónap maradt, amibe még bele kell sűríteni anyuék látogatását, Cannes-t jövő héten, újabb párizsi hetet, Aerosmith koncertet és berlini tábort.

Már a puszta felsorolása elfáraszt.

Most viszont, (bár még csak fél 10- és kint világos van) vár az ágy!

Bonne nuit!