Szabad csütörtök

Reggel Roxane ébresztett. Mosolyogva, kedvesen mint amilyen mindig.
„Salut, les filles!” –szokta mondani, aztán odajön és megpuszil, megkérdezi hogy vagyok, hagyja-e kint nekem a müzlit, majd elbeszélgetünk kicsit kezdő francia szinten.

Mostanra már berendezkedtem itt, megvannak a szokásaim, tudom hol tartjuk a tányérokat, miért áll Lion a mosogatóban és melyik kukába mit kell dobni. A szellektív hulladékgyűjtést itt úgy oldják meg, hogy mindenkinek van egy külön kukája a különböző szemetekre, és bizonyos napokon bizonyos színűeket kell kirakni. Hétfő reggel a szürkét a háztartási hulladékkal, csütörtökön a narancssárgát a műanyagokkal, péntek délután a zöldet az üveggel.

Kedvenc desszertem is van már: a mandulakrém. Mintha csak nekem találták volna ki, olyan, mint a folyékony marcipán. Egy joghurtos doboznyi felér egy fél ebéddel. A többi joghurt nem annyira tetszik, mindegyik natúr. Lehet választani a kecsketejes, a sima és a görög közül. A kecsketejeset még nem mertem kipróbálni; sokáig nem értettem mi az a chèvre (kecske),ami rá van írva; a chevaliert (lovag) viszont ismertem, így logikusnak tűnt hogy az a joghurt lótejből készült. Most már tudom, hogy kecske, de ezen a lótej-dolgon még nem tettem túl magam.

Reggeli után Roxane kivitt minket az állomásra, az RERhez. Nem volt nyugodt utunk, nagyon sokan kéregettek, egy férfi a vagon közepén ordított, hogy éhen hal, mások némáknak gyűjtöttek. Párizsban először a Père Lachaise-be mentünk. Ez Párizs legnagyobb temetője (40 hektáros), Oscar Wilde-tól kezdve Piaf-ig „aki számít” az itt van eltemetve. Mikor legutóbb voltam itt fél óránk volt az egészre, ami arra volt elég, hogy elrohanjunk Jim Morrison sírjához és vissza a bejárathoz. Ez a temető viszont többet érdemel. Ezúttal rendesen bejártuk. Kísérteties volt, ahogy fújta az avart a szél, a varjak károgtak és az eső szemerkélt.
Jim Morrisonhoz persze most is elmentem. Az ő sírjánál álltak a legtöbben, főként fiatalok. Az egyik féltérdre ereszkedve imádkozott, páran sírtak, mi, többiek csak álltunk ott néma csendben. Az ő sírja az egyetlen, ami kordonnal (és őrrel) van körülvéve; a rajongók ugyanis sokszor összerajzolták, a mellszobrát pedig már jópár éve ellopták, úgyhogy a hagyatéka most őrre és kordonra megy el.

A temető után ebédet kerestünk. A párizsiak nem reagálják túl az ebédet, így mi se tettük. Kerestünk egy kis pékséget, vettünk egy-egy szendvicset, kis epertortát és leültünk a Szajna partjára enni. Ezután még épp annyi időnk maradt, hogy nézelődjünk kicsit a boltokban. Nem bántam mikor haza kellett jönnünk, annyira fáradt voltam (vagyok), hogy a tömegben állva, a vonaton majdnem elaludtam.

Hamarosan vacsora lesz, bár franyu még mindig nincs itthon. Öcsi előbb jött be, megkérdezte mennyire vagyok éhes, mert ha nagyon, akkor csinál nekem valamit. Nocsak, nocsak.
De kibírom franyuig, mindenesetre rendes volt tőle.
Az a gond csak, hogy nagyon fáradt vagyok, a kaja pedig minimum egy órás elfoglaltság, úgyhogy jó lesz ha 10-re végzünk…
De ez legyen a legnagyobb gondom.

Bises